Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 - részlet Gergely Lajos felvidéki telepes Önéletírásából

48

Új Dunatáj 1996. december

könyvbe mégis mint Ludovit kerültem bejegyzésre. Ez a névváltozás azonban a növekedésemben gondot nem okozott, a családunkban és a falunkban senki nem ismerte a szlovák nyelvet.”

Gergely Lajos - mint szinte mindenki - boldogan éli gyermekkorát. Élete nagy élménye 14 éves korában a cseh kiürítés, magyar bevonulás, Udvardon 1938. november 8-án. De amit utána 1945-ig végigél, annak azt a címet adja: Ébredés az Alomból. Népfőiskolái internátus után 1943-ban a Magyar Államvasutaknál kezd el dolgozni. Átéli a német, majd az orosz front átvonulását. Egy német tiszt kötözködés közben lelövi unokahugát, a németektől való felszabadulást a gyászbeszéd a kis Ilonka szülőföldért hozott áldozatának tulajdonította.

Szemelvényünk 1945-től. 1948-ig, 21-től 24 éves koráig kíséri végig életét. Mint maga mondja, 1938-tól, iskoláskorától vezetett naplót, de „nem a kommunizmus színivel”. Az 1950-es években édesanyja ÁVH-házkutatástól tartva úgy elrakta, hogy azóta sem került elő.

1948-ban kerültek áttelepítésre, a magyar-szlovák lakosságcsere keretében, a Tolna megyei Mőcsénybe. Itt él 1953-ig, ezután előbb a hidasi, majd a bonyhádi vasútállomáson dolgozik egészen 1971-ig. Ekkora darabáru raktár és szállítási szolgálat a VOLÁN-hoz kerül. Innen megy nyugdíjba. Ma Bonyhádon él, megelégedetten, boldogan.

Az áttelepülésre kényszerített nemzedék sorsát így látja: „...A Felvidékről áttelepített magyarok sorsa a vége felé jár, ugyanis már az eredeti telepítettek életkoruk alapján mind elhaltak. Már csak azok vannak életben, akik mint gyerekek 20 év alattiak voltak akkor. Az ő gyermekeik az élő rokonok által tartanak kapcsolatot, de az ő szülőföldjük már nem azonos az otthoniakéval. Ezek a kapcsolatok is lassan el fognak maradni... A rendszerek bukása itt is, ott is lehetővé tette, de csak 1994- ben, 46 év után először, hogy találkozhassunk az otthoni földiekkel... Udvard Önkormányzata vendégül látta az áttelepített családok még életben lévő tagjait. Kétszáz fő jelent meg e találkozáson, ahol elhatároztuk, hogy emlékművet állítunk, hogy az utókor soha ne feledje: volt egy olyan kor, amikor az emberek kezébe vándorbot adatott, azért, mert magyarok voltak...”