Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - Solymár Imre: Nemzetiségi elkülönülés és együttélés Tolna-baranya mezőgazdasági szövetkezeteiben
32 Új Dunatáj 1996. december rom tátó is - unokájával együtt - másmilyen közösséget akarna. Mégpedig „bolyt”, mely összetartana, mint a hangyaboly, s mint közös gazdaság: emberséges, emberi léptékű lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy a bukovinai székelyek, felvidéki „telepes” parasztok az első tszcs-szervezések időszakában földdel, juttatott eszközzel, állatállománnyal bírtak, ezért erősen ragaszkodtak a magángazdálkodáshoz. Ezzel szemben a kitelepítéssel megtizedelt, földreformból kihagyott, áttelepített, rátelepítéssel érintett, a telepesekhez napszámosnak álló svábság szó szerint nincstelen volt, akinek a politika által is ösztönzött közös gazdaság szervezés is valamiféle kiutat jelenthetett. Ezt a nincstelen, de mégis megkapaszkodó svábembert Tamás Menyhért „Előcsend” című regénye a kisdorogi Wirthjakab alakjában rajzolja meg. A regénybeli Sebestyén Lajos, a székely ember forgatja agyában indulatosan: „...éljenezhet, némulhat a világ, téged csak egy dolog érdekel: a dolgosság, a reggeltől estig szorgalom, elvették a házadat?, dolgoztál, megosztott hajlékba szorítottak?, dolgoztál... s ma megint saját házad van, dolgozol, hétfőtől szombatig babot eszel... sebaj... élni jobb volna, lesz több is, ma már az elvettet mind visszagyűjtotted... míg mi gondolkoztunk, hogy az I-es típusba társuljunk-e, te már rég eldöntötted, hogyne döntötted volna, ismerted jól a földeket, ismerted a Kerti-szántót... tőlünk elvették s nektek adták táblás művelésre...” így jöttek létre 1948 és 1956 között olyan III. típusú termelőszövetkezeti csoportok, melyekben meghatározó volt az addigra nincstelenné vált svábság. A földalapot az állami tartalékterületekből kapták. A telepesek viszont - akiknek vagyonuk volt -, azok az I. és II. típusú tszcs-t csináltak, együtt művelték a földjeiket. „...De a svábság!... Azoknak nem volt mit csinálni, mert földet nem kaptak. Nekik dolgozni kellett, és dolgozni is akartak. Az öregek beléptek a tsz-be, a fiatalok elmentek a bányába. A sváboknak a tsz megélhetés volt! Csóré fenékkel kikerültek a birtokukból. Mezőgazdaságból éltek, nekik egy gyár zárt kalicka volt. Eszközt, azt nem hozhattak, nem volt nekik, elvették tőlük.” - emlékezik a kortárs. Valamivel később a parasztság tömegeit kezdték szorítani, késztetni a közös gazdálkodásra való áttérésre. A későbbi híres író, Moldova György egy korai riportkötete a valahol a vidékünkön lévő K. faluról írja: „...1951-ben... mind a kétnemzetiség (ti. sváb és székely) külön termelőszövetkezetet akart, persze ebbe a pártbizottság nem egyezett bele, így született meg a közös Népek Barátsága tszcs.” A riportbeli téesz agronómusa sváb, „hasznos sváb tulajdonságokkal”, mellette szervezni-tudással és nagyvonalú tervezőérzékkel. 1949-50-től már létrejöttek jellegzetesen nemzetiségi hátterű tszcs-k, téeszek is. Kifejezetten svábnak mondott volt a bonyhádi „Szabadföld”, bukovinai székelynek Bonyhád-Börzsönyben a „Dózsa Népe”. Izményben és Bátaszéken felvidéki a volt nagysallóiakat tömörítő „Nagysalló”. A baranyai Véménd első termelőcso
