Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Hargitai József: Rónai József: Mint cseppben a tenger

86

Új Dunatáj 1996. szeptember

meggyőzésnek szánom: ne sajnálja, hogy a lángok és korom martaléka lett az a napló, amelyet hányattatásai és a hadifogság megpróbáltatásai közepette vezetett. Ezt át tudta menteni az idők viharán, haza tudta hozni az iszákjában. De a sors fintora, hogy itthon lett veszélyessé számára! A háború vérzivataros időszaka és a szerencsés hazatérés után mindössze néhány évre a politikai viszonyok Magyarországon Rákosi diktatúrájával úgy alakultak, hogy a naplót saját kezűleg kellett megsemmisítenie. Mégis azt mondom: legalább nem szakított fel benne sebeket. Az emlékképeket, az átélt tapasztalatokat élénken megőrizte az emlékezete, s a sebek pedig, amelyeket az embertelenség testén és lelkén ejtett, nem maradtak elvarratlanul. Behegedtek, s megóvták attól, hogy felszakadva, az alkotás folyamatában indulatokat gerjesszenek lelkében. Helyette a nemes emberi szenvedély — merthogy annak meg arca van — kapott kellő szerepet a műben, s tette azt ezáltal emberarcúvá, őszintévé.

Ismét Szita László néhány találó sorát kell idéznem: „ Talán észreveszi az olvasó és a majdani bíráló is, hogy a szerző a nagy idő távlatából azt írta meg, amit emlékezete pontosan megőrzött. Azokat az eseményeket, tartósan bevésődött jeleneteket, s az azóta sokakat foglalkoztató emberi és filozófiai gondolatokat, példás magatartáformákat vagy kivetni valókat örökítette meg, amelyek a vele történt »nagy próbatétel« során meghatározók voltak. Ezek kitörölhetetlen emlékként mindörökre megmaradtak a szerző szívében és lelkében. Ezt én tudati és lélektani szintézisnek mondanám.”

Nem öncélúan idéztem ezt a pár sort. Ezen a nyomvonalon haladva tudjuk Rónai Béla könyvének cselekményét és gondolatmenetét részleteiben megláttatni, történelmi összefüggéseiben szétszálazni és megérteni. A fizikai szenvedések, a betegség által rájuk szakadt megpróbáltatás és az elkínzottság iszonyú gyötrelmei közepette gyakran kerítette hatalmába őket a lelkierejüket felőrlő elviselhetetlen honvágy. A megaláztatás emberi tartásukat rendítette meg, az önmagukba vetett hitet és önbizalmat ásta alá, és beléjük fészkelte magát a lelki fásultság, a szkepticizmus, a lemondás és mindenbe való belenyugvás érzése. Az önmagukkal folytatott küzdelemhez az életösztön adott számukra végsőkig megfeszített akaraterőt, hogy úrrá legyenek a kétségeken, és fölülkerekedjenek a testi-lelki pusztítás fúriáin, s akár a lopásra ösztökélő kényszer által küzdjenek az alámerülés ellen az életben maradásért, segítve megvívni azt az utolsó csatájukat, amelyen talán a haza kerülésük reménye múlott. Mindezek felvillantása Rónai Béla írását és visszaemlékezését tiszta lelkűvé, tiszta szándékúvá és igazzá avatják.

Rónai Béla nemcsak könyvének mondanivalójával, hanem — és ez a legtermészetesebb — stílusával is hatni akar az olvasóra. Ezért előadásmódja közérthető, nemesen egyszerű. Az „oral history” műfajának megfelelően az élőbeszéd természetességét követi. Ebben minden bizonnyal Füst Milántól is tanult. Stiláris eszköz