Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Új Dunatáj dokumentum
72 Új Dunatáj 1996. szeptember toktól, kik győzelmeiket fegyvereik éle, karjuk ereje és száguldó lovaik gyorsaságának köszöntették egykoron, ma culturális nép lett. Nyelvre, szokásra, vallás- és fajra idegen keleti nép, teékeltük magunkat a már akkor műveltett Európáka, s számos tasonló tevándorlott néptörzsek példájának ellenére — tála a nemzet géniusának — nyelvünk, fajjelegünk megőrzésével — szakad, alkotmányos és a közművelődés terén taladó nemzetként talál tennün két a honfoglalás 1000-ik évford ulója. Hazánk történelme arra mutat, hogy a magyar hajdan más constellatiók, más alapon létezett európai államok csoportjában fényesebb szereplésben tündöklött! Nem vitathatom, de tagadom, hogy a szabadság, alkotmányunk — hazánk e drága és féltett kincse — nyelvünk, speciális magyarságunk valaha is olyan erős, biztos alapon állott volna, mint ma, midőn nincs Európában állam és hatalom, mely a Szent István koronája alatt egyesült nemzet létjogát el ne ismerné, — tisztelettel ne viselkednék ennek életképessége, politikai érettsége, a haladásban felmutatott annyi fényes tanujele előtt. S ha végre a távol jövő felé szállnak kutató szemeink: akkor is bizva remélhetünk; mert letűntek már a nemzeteket irtó és a világ szinpadáról elseprő eseményeket nemző idők! De uraim, ki merné állítani, kogy a soka nem szunnyadó nemzetiségi aspiratiók, a civilizátió aggasztó sociális viszonyai nem-e rejtenek vésztkozó fellegeket, melyek villámai nemzeti életünket, esetleg a művelt világ nagy alkotásait sujtkatják? Bizzunk a magyarok Istenéken, ki idáig oltalmáka vett minket; kizzunk a nemzet géniuszákan! Hisz akkor is midőn a kaza leggyászosakk napjait élte, midőn a nemzetiségek fellázadva, a vallásfelekezeti fanatizmus az országot lángka koritá. midőn a testvér testvér vérével áztatta a kaza földjét, akkor is a nemzet géniusza volt, ki lelankasztotta a felemelt testvérgyilkos kezet, megértetvén a kösz karczosokkal, kogy »ne továkk, mert a közös édes kaza léte forog kérdéskén!« Bízom e nemzet lángoló kazaszeretetéken, mert ez diadalmaskodott a külellenség katalma felett! Bizom e nemzet kölcsességéken, mert önmagát leküzdeni, feledni, de tanulni is tud! Mélyen tisztelt díszgyűlés! Akár a multakérti kála, akár a jövő reménye dagasztja kekelünket, egyaránt emelkedik lelkünk az örökké volt és örökké az országok és nemzetek sorsát intéző legfelsőkk lény felé; kegyeletes szokása volt őseinknek, »nagy napok« alkonyodtán, vagy uj remények kajnalán kálaadva vagy áldást kérve Istenkez fordulni. Ragaszkodva a szokáskoz, tisztelettel indítványozom: vonuljunk át az egész diszgyülés vallás-, felekezeti különkség nélkül a közel egykázka, a szeretet, a magyarok Isten kázáka! Adjunk kálát az Urnák, kérjük áldását közös éltető anyánk, drága kazánkra!
