Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Új Dunatáj dokumentum

72 Új Dunatáj 1996. szeptember toktól, kik győzelmeiket fegyvereik éle, karjuk ereje és száguldó lovaik gyorsaságá­nak köszöntették egykoron, ma culturális nép lett. Nyelvre, szokásra, vallás- és fajra idegen keleti nép, teékeltük magunkat a már akkor műveltett Európáka, s számos tasonló tevándorlott néptörzsek példájának ellenére — tála a nemzet géniusának — nyelvünk, fajjelegünk megőrzésével — sza­kad, alkotmányos és a közművelődés terén taladó nemzetként talál tennün két a honfoglalás 1000-ik évford ulója. Hazánk történelme arra mutat, hogy a magyar hajdan más constellatiók, más alapon létezett európai államok csoportjában fényesebb szereplésben tündöklött! Nem vitathatom, de tagadom, hogy a szabadság, alkotmányunk — hazánk e drá­ga és féltett kincse — nyelvünk, speciális magyarságunk valaha is olyan erős, biztos alapon állott volna, mint ma, midőn nincs Európában állam és hatalom, mely a Szent István koronája alatt egyesült nemzet létjogát el ne ismerné, — tisztelettel ne viselkednék ennek életképessége, politikai érettsége, a haladásban felmutatott annyi fényes tanujele előtt. S ha végre a távol jövő felé szállnak kutató szemeink: akkor is bizva remélhe­tünk; mert letűntek már a nemzeteket irtó és a világ szinpadáról elseprő eseménye­ket nemző idők! De uraim, ki merné állítani, kogy a soka nem szunnyadó nemzetisé­gi aspiratiók, a civilizátió aggasztó sociális viszonyai nem-e rejtenek vésztkozó felle­geket, melyek villámai nemzeti életünket, esetleg a művelt világ nagy alkotásait sujt­­katják? Bizzunk a magyarok Istenéken, ki idáig oltalmáka vett minket; kizzunk a nem­zet géniuszákan! Hisz akkor is midőn a kaza leggyászosakk napjait élte, midőn a nemzetiségek fel­lázadva, a vallásfelekezeti fanatizmus az országot lángka koritá. midőn a testvér test­vér vérével áztatta a kaza földjét, akkor is a nemzet géniusza volt, ki lelankasztotta a felemelt testvérgyilkos kezet, megértetvén a kösz karczosokkal, kogy »ne továkk, mert a közös édes kaza léte forog kérdéskén!« Bízom e nemzet lángoló kazaszeretetéken, mert ez diadalmaskodott a külellen­­ség katalma felett! Bizom e nemzet kölcsességéken, mert önmagát leküzdeni, feledni, de tanulni is tud! Mélyen tisztelt díszgyűlés! Akár a multakérti kála, akár a jövő reménye dagasztja kekelünket, egyaránt emelkedik lelkünk az örökké volt és örökké az országok és nemzetek sorsát intéző legfelsőkk lény felé; kegyeletes szokása volt őseinknek, »nagy napok« alkonyodtán, vagy uj remények kajnalán kálaadva vagy áldást kérve Istenkez fordulni. Ragaszkodva a szokáskoz, tisztelettel indítványozom: vonuljunk át az egész diszgyülés vallás-, felekezeti különkség nélkül a közel egykázka, a szeretet, a magyarok Isten kázáka! Adjunk kálát az Urnák, kérjük áldását közös éltető anyánk, drága kazánkra!

Next

/
Thumbnails
Contents