Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."

46

Új Dunatáj 1996. szeptember

szükségletei szerint; a „kert” szó így elsősorban és konkrétan a szérűs kertet jelenti számára, és nem a gyümölcsöskertet, de a virágoskert például kiskert lett a szóhasználatban. A gyümölcsöskertet, miután nálunk többségében szilvafák vannak benne, lakonikus egyszerűséggel szilvásnak mondja.”

Az 1989-ben megjelent Aszály című regénye, melynek főhősében nem nehéz ráismerni magára az íróra, témájánál, műfajánál fogva kevesebb tájnyelvi elemet tartalmaz, mint a Vajúdó parasztvilág c. műve. Értékes és érdekes alaki és valódi tájszók azonban ebben is fölbukkannak (pl. borzag „gyalogbodza”, láp a „mélyedés”, puruttya „léha, semmirekellő” stb.). Talán a tájszóknál is figyelemre méltóbb, ahogy a szerző a falusi élet mindennapjainak leírása során vagy főhősének bemutatása'kapcsán mennyire belefeledkezik néhány tájszó jelentésének magyarázatába, és elragadtatva, lelkesülten fejtegeti egy-egy tájnyelvi elem hangulatiságát, s esetenként más lexémához való kapcsolódását. A regénynek a Lucernakaszálás c. fejezetében (a 130. és 131. lapon) apetrence és a rend szavakhoz fűz érdekes magyarázatot: „A Nagy-völgyben a lucernatábla - három katasztrális holdnyi dombos-hullámos terület - pompás, anyagszerű zöld tenger, bimbózó kék virágai remegő égszínű vibrálással vonják be felszínét. Napokig a lucerna jegyében telik majd az életük, a Nagy-völgy után a Bokrosban kaszálnak, aztán a Hosszú-dűlőben. Egy hétig eltart, míg lekaszálják, aztán megforgatják a rendeket, felgyűjtik és petrencébe rakják. Petrence! - micsoda szó. Van benne valami valószínűtlen, megmagyarázhatatlan ősi íz, kezdetleges zeneiség, valami elgondolkoztató üzenet azokból az időkből, amikor az ősök még lovon nyargalásztak, és hegyen-völgyön vándoroltak, állandóan harcolva, népeket leigázva, és véres csatákban legyőzettetve, régen, a középkor kellős közepén. Petrence! Van a szavakban valami titokzatos. A mindennapi beszédben, amikor másokkal megértetjük magunkat, és ösztönösen szólunk, kifejezzük önmagunk, a szavak titkai felett elsiklik figyelmünk, mert használjuk őket. Akkor árulkodnak titkainkról, amikor magunknak magunkban ejtjük ki őket, s közben erősen odafigyelünk, belső hallással halljuk melódiájukat, és megérezzük az erőt, mely a szóban lakik. Ilyenkor szinte hihetetlen a szó, sejtelmes és magának való, önálló léte van, olyan, mint egy rég letűnt világ távoli emléke, van benne valami eredendően elemi sajátosság, amit már nem ismerünk, bár érezzük, hogy valamikor tudtuk, de már elfelejtettük.

Valószínűtlen így a szó, mint ahogy az is valószínűtlen, hogy Gálék napokig itt kaszálnak, simára borotválják a hullámzó földdarabot, letarolják a kékes árnyakat villantó kék tengert, mely alól előtűnik a csupasz föld, hogy néhány hét múltán - ismeretlen természeti erők parancsára - újból zöld növényzet borítsa be. Apjának ez természetes. Nem gondolkodik, cselekszik. Egyenletes fél lépésekkel halad előre, és széles lendülettel vágja a tengert. Gál rövid, állandó távolságra nyomában halad. Lemeztelenedik mögöttük a föld, két kövér hurka marad rajta. A rendek!