Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Sáli Erika: "...igaz tisztelője, Stefan I. Klein"
28 Új Dunatáj 1996. szeptember matolt s gyanúját mérges levelekben öntötte ki, melyeket ajánlva, expressz, légipostán küldött. Ő írta a legtöbb expressz-ajánlott levelet ismerőseim között. Később, külföldön is kaptam tőle ilyen leveleket, éjszaka költöttek fel K. valamelyik expressz-ajánlottjával, melyben mindössze azt közölte, hogy a tervbe vett munka halad, vagy, hogy megvonja tőlem jóindulatát vagy biztosított róla, hogy a félreértés elsimult, barátságunk változatlanul fennáll. Minden sürgős volt neki. Krakéler természet volt, gyakran összekapott a németekkel s leveleket írt, pereskedett. A grófnővel Davosban ismerkedett meg, a háborúban; mindketten betegek voltak, s a davosi szanatóriumban szövődött az életre szóló, minden hivatalos kapcsolatnál bonthatatlanabb, tisztább s erősebb vonzalom, mely a két beteg embert örökre összefűzte. Két szenvedélyük volt: az irodalom s a kutyák szeretete. Azóta se találkoztam emberrel, aki olyan alázattal beszélt volna kutyákhoz, vagy írókkal, mint K. és barátnője. Életüket teljesen kitöltötte a kutyák ápolása és könyvek fordítása. Nagyon sokat fordítottak s művészei voltak mesterségüknek. Különös mesterség ez s két művész szükséges hozzá: a fordító mindig elvetélt író is, ahogy a fényképész elkallódott festő. K. és a grófnő igazán művészi alázattal fordították képességeiket idegen írók tolmácsolására. Néha órákat veszekedtünk, amíg egy magyar vagy angol fogalom pontos mását megtaláltuk németben. K. magyarból fordított, s ő volt az első, aki az új magyar irodalmat megmutatta a világnak. Hivatalosan nem támogatták soha; inkább megtagadták. így éltünk a frankfurti villában, a kutyákkal, melyeket K. naphosszat bolházott és tetvezett, állandó mérges ajánlott-expressz levelek között - nem túlzók; ha azt mondom, hogy K. jövedelme felét ilyen felháborodott levelek bélyegköltsége emésztette fel -, különös nyugtalanságban és izgalomban, mert K. közelében állandóan puskaporos volt a levegő. A villa padlásszobájában laktam és naphosszat lehetőleg csak verseket írtam. Ebédre K. főzött, kéziratok és írógépek között, legtöbbször csak főtt marhahúst zöldséggel, mert más egyebet nem tudott. Ez a két ember, K. és a grófnő, megrendítő kötöttséggel, életre-halálra tartoztak össze. (...) Betegen találkoztak, K. később meggyógyult, az asszony gyógyíthatatlanul beteg maradt. (...) Az emberek elhallgattak, ha beléptünk valahova. A grófnő ment előre, pillantás nélkül, lehajtott fejjel, mintegy rangrejtve haladt át a tömegen; mögötte K., hóna alatt a kutyákkal, lapos és mogorva pillantással méregetve az idegeneket, tele gyanúval és krakéler elkeseredettséggel, készen reá, a következő pillanatban expressz-ajánlott levelet írni a vélt és gyanított sértegetőknek. Én csak afféle apród lehettem e menetben s méltósággal zártam be a felvonulást. (...) Ahol leült, ott rögtön „szalon” éledt fel körülötte; s akik körülvették - néha elszánt és gyanús anarchisták ültek ebben a „szalonéban, mert K. körül rajzottak a „mozgalmi emberek” maguk is kénytelenek voltak szalonszerűen viselkedni. (...)
