Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám
Tisztelt Olvasó! Lehetetlen nem észrevennünk, hogy a magyarság az utóbbi százötven-kétszáz évben a szüntelen számvetés állapotában él. Ha jócskán akadtak is önmardosó pillanatok, legszívesebben mégis az utólag természetes ünnepekre emlékszünk. Pedig ezek valóban csak utólag természetesek: mikor jutna eszébe vizigótokat ünnepelni, frankok évfordulóját megrendezni bárkinek? Ilyesmi csupán Európa középtáján szokás - önigazolásként. Száz éve éppúgy, mint manapság? Aligha, de ennek eldöntéséhez kíván olvasmányt adni eredeti dokumentumokkal lapunk harmadik száma. „Az ünnepi esztendő, mely elsuhant, amelyből a nemzeti öntudat századokig fog táplálkozni, erőt meríteni, költészetének virágos mezőt nyújtani, - csak egy érverés. Am, ha érverés is az idők végtelenjében, mindég igaz marad az is, hogy az időt emberek alkotják gondolataik és főleg cselekedeteik által: ez az érverés monumentuozus, mert utána a nemzet vérkeringése erőteljesebb lesz...” - így látta 1896-ra visszatekintve a Tolnamegyei Közlöny ismeretlen vezércikkírója. Idézzünk mellé egy mai vezércikket? Tegyék, ha jónak látják, azok, akik újabb száz év múlva lepődnek meg vagy mosolyognak az Új Dunatáj megsárgult lapjain. Most még friss, új, nyomdaszagú szavait kínálja közös újragondolásra, töprengésre. S ha már-már nemzeti karakterünk, múlttaljelennel újabb számvetésre. Tisztelt Olvasó! Az Új Dunatáj Önnel együtt reméli, hogyha vitára ösztönözzük egymást, ha mérlegre kerül lapunkban múlt és jelen, irodalom és történelem, a közös gondolkodás első lépéseit tesszük meg. A szerkesztőség
