Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Kriza Ildikó: Felsőnyéki halotti búcsúztatók

82

Új Dunatáj 1996. június

KRIZA ILDILÓ: FELSŐNYÉKI HALOTTI BÚCSÚZTATÓK

(Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet 1993. 287 oldal, itt.)

„Ha Isten mostani terhemet elvenné, kérem ne hagyjon imitt-amott parasztul eltemetni, hanem Isten parancsolatja szerint becsületes temetésem legyen, verseket mondasson.-..” - hangzanak Révay Erzsébet 1707-ben kelt rendelkező sorai, melyeket Kriza Ildikó a közel háromszáz felsőnyéki halotti búcsúztatót tartalmazó gyűjtemény mottójául választott. A fenti sorok is tükrözik az egyházi énekeskönyvek mellett a felsőbb társadalmi rétegek temetkezési ízlésének a XIX. század közepétől a parasztság körében oly népszerűvé váló búcsúztató énekek kialakulására gyakorolt hatását.

Kriza Ildikó a Tolna megyei Felsőnyéken talált rá a szakirodalom által korábban mostohagyermekként kezelt műfaj egy gyűjteményes darabjára. Miként bevezető tanulmányában a kutatástörténeti adatokat számbavéve leírja, a temetéskor énekelt népköltészeti alkotások elkülönítése során már Török Károly megkülönböztette a siratót, a virrasztóéneket és a halotti búcsúztatót - amely „ékes versekben búcsúztatja el a halottat övéitől” -, a későbbiekben azonban a kutatás nem foglalkozott részletesen e műfaj alakulásával. Kalotaszegről Csete Balázs, Nagy Jenő, majd Vasas Samu már a negyvenes évektől közölt ugyan halotti búcsúztatókat, a múzeumok és egyéb gyűjtemények pedig eddig ismeretlen énekek sokaságát őrzik, de az elmúlt években új lendületet nyert gyűjtések után e kötet vállalkozik először a búcsúztató énekek gyűjteményes bemutatására.

A halott búcsúztatásának fontos szerepe volt a paraszti élet rendjében. Társadalmi és szociális helyzetet, rokonsági kapcsolatokat tükrözött. Felsőnyéken is a gyászesetet hírül vivő közeli rokon mondta meg a kántornak, mi legyen a búcsúztatóban, kinek a'nevét vegyék be, kit említsenek a rokonok, ismerősök közül. Ezeknek a részeknek az éneklése volt a temetés legmegrázóbb pillanata, s a gyászolóknak a sorok elhangzásakor illett hangosan sírni.

A felsőnyéki gyűjtemény 276 szöveget és 3 dallamot közöl, amelyek az eredetileg református falu katolikus lakossága körében maradtak fenn. A búcsúztatók szerzője, a felsőnyéki kántortanító-család három egymást követő tagja, id. Kiss István, Kiss László és ifj. Kiss István rendre feljegyezte, gyűjtötte és megőrizte a halotti búcsúztatókat, melyek közül a legkorábbi 1857. október 26-án egy hétéves gyermek búcsúztatására készült, az utolsót pedig 1950. december 16-án vetették papírra. A műfaj sajátosságainak megfelelően e búcsúztatók nem kéziratban terjedő folklór alkotások, hanem félnépi versek, melyeknek szerzői gyakran éltek a kor divatos kifejezéseivel, különböző énekeskönyvekből és máshonnan származó fordulatokkal. A falusi kultúrához alkalmazkodó verselés mellett a felsőnyéki kántortanítók énekeit is az eredetiségre és az egyediségre való erőteljes törekvés jellemezte.