Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Móser Zoltán: Engedelmet kérek
74 Új Dunatáj 1996. június „ENGEDELMET KÉREK” A csöndes tenger, a néma Néni, a szótlan Crucifix és a többiek Persze, hogy a többi a lényeges, mert fontos ez vagy az a Néni, de még fontosabb az összes néni és bácsi, anyóka és apóka; fontos a Crucifix, a tongerei (belga), de a többi is, az útszéli keresztek Kolozs megyéről Göcsejig, de a limoge-i corpusok is, és fontos a tenger csöndje, némasága, a „véges végtelen”. Vagyis fontos az összes fotó, amit eddig csináltam, aminek nagyobbik részét a fiókokba süllyesztett negatívok őrzik, vagy megszerkesztve, albumként kiadóra és megjelenésre várnak. E hosszúra sikeredett bevezető mondat után nyilván arról kell szólnom, hogy hogyan is kezdődött. Hajói emlékszem az akarással: azzal, hogyha egyszer lesz gépem, én is fogok előhívni, mint az a falumbeli ferences atya, akinél először láttam előhívást és nagyítást. De erre sokáig kellett várnom, az érettségiig, amikor kaptam egy kis gépet. Már az első tekercsen voltak „ígéretes próbálkozások”. Azután sokáig semmi. Egyszer otthon, a falum határát járva, „felfedeztem” a fákat, hogy csak azokat fényképezzem évekig, és semmi mást. Azután egyszer, egy jászsági faluban járván - emlékszem, népballadát is akkor gyűjtöttem először -, lefényképeztem egy idős anyókát. (Akkor épp „amatőr filmeztem”, és az egyik filmhez kerestem szereplőt.) Ott készült az első parasztportrém. Attól kezdve az emberi arc - a „földnek arca” - fontos volt számomra. (Majd két évtized múlva lesz ezekből aztán könyv.) Illyés Gyula lefényképezése után - most már mosolyogva olvasom, hogy mit is írt erről Naplójában -, tudatosan kerestem fel az írókat és költőket, határon innen és határon túl. Nagy anyag gyűlt össze ezekből is. (Annyi, hogy csak négy kötetben férnének el.) De ez már az egyetem elvégzése után volt. Akkor jártam Közép-Azsiában is, ami - utólag vált tudatossá -, átformálta alakuló világomat, látásomat. Ugyancsak ezt mondhatom el Erdélyről, ahová 1968 óta rendszeresen jártam. Ehhez még társult a kezdet kezdetén a magyar középkor visszaálmodásának - és lefényképezésének - vágya, ami szintén messzi utakra csábított. Ennek az elhatározásomnak - és annak, hogy Kodály és Bartók útjait is bejárom -, köszönhetem, hogy ismerem a történelmi Magyarországot, s az itt élő népeket és nemzeteket. Az utaknál maradva, amelyek sokáig vonzottak és csábítottak, talán nem véletlen, hogy az első kis albumom címe is ez volt: VANNAK UTAK. Ezek aztán lassan és fokozatosan tágultak, s kinyíltak a kapuk, az ajtók - az országok és egek. így jutottam el a Volga-könyökig és a Németalföldre, Grúziába és Finnországba, Londonba és Siénába. De ezen utak közben sem felejtettem el, hogy a legtöbb munka és a legszebb - lefényképezésre váró - képek itthon várnak. 1996. március 22. Móser Zoltán