Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Lázár Ervin: Móser Zoltán szekszárdi kiállítása elé
72 Új Dunatáj 1996. június Lázár Ervin MÓSER ZOLTÁN SZEKSZÁRDI KIÁLLÍTÁSA ELÉ Tisztelt ünneplő közönség! Kétszeresen ünnepi a mai alkalom; egyfelől, mert a kiállított művek alkotója ötvenedik születésnapját ünnepli; másfelől mert a kiállítást szülőföldjén, Tolna megyében mutatja be az érdeklődőknek. S nekem, aki magam is Tolna megyei vagyok, jelen pillanatban ez a két momentum látszik legfontosabbnak. S nemcsak azért, mert a fotóművészeihez éppen csak annyit értek, mint bárki átlagember s ezért túl merésznek érezném a képek esztétikai boncolgatását, hiszen ha alaposabban szemügyre vesszük ezeket a képeket s kicsit elgondolkodunk rajtuk, művészeti, esztétikai evidenciákra is rávezetnek bennünket akár jártasak vagyunk a műelemzésben, akár nem. Arra, hogy egy kiválasztott tárgy hogyan nemesedik műalkotássá, hogy egy-egy arc miként válik nemcsak a saját, hanem a művész üzenetének hordozójává is. Eltöprenghetünk a párba állított művek drámaiságán, a hasonlóságok és ellentétek ritmusváltásain, azon hogy két kép egymás mellé állítva, hogyan lesz több önmagánál. Nyilván ezt az én magyarázatom nélkül is látják, mint ahogy az is mindenféle magyarázat nélkül látható - egyszerűen csak a képekre kell nézni, hogy itt egy nagyformátumú fotóművész kiváló műveivel szembesülünk. Ezért inkább visszatérnék a születésnaphoz és a szülőföldhöz. Móser Zoltán beszélgetéseink során elmesélte, hogyan szeretett bele gyerekkorában a szakmába a teveli fényképész Mikusainé képei láttán. Hogyan kezdett el fényképezni az ajándékba kapott Pajtás géppel, s hogy eleinte évekig csak fákat fotózott. És büszkén rámutatott egy képre: Látod, ezek otthoni fák. Aztán a Földnek arca című albumában ráakadtam egy vallomásra. Arra, hogy milyen nagy hatással volt rá André Frénaud Parasztok című verse. Mintha a saját szülőföldje paraszti közösségéről szólna. Igaz, teszi hozzá, a verset Illyés Gyula fordította. Bizony igaz, s a messzi francia táj egyszerre karnyújtásnyira kerül hozzánk, amikor a páskomi szögletben dolgozik benne valaki s egy öregasszony szava is, ahogy nagyon idehaza: halk dödögés. A vers elolvasása után - írja vallomásában Móser Zoltán - készítettem az első portrét: egy jászsági idős parasztasszony fényképét. Bennem pedig élesen fölmerült az emlék, az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a szülőföld nemcsak az otthoni táj, a házak, a páskom szöglete, hanem az a dödögő öregasszony a szülőföld legfontosabb része. Az emberek, akik között fölnőttünk, akiktől beszélni, dolgozni tanultunk. A szülőföld legfontosabb része a közösség, amely fölnevelt bennünket. Ettől a felismeréstől másképpen látja az ember a világot, gyökerei ismeretében kiszélesedik szemhatára, közelebbkerülnek hozzá a távoli dolgok, ahogy Frénaud
