Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Varga Károly: Baka István újabb versei - November angyalához
Varga Károly ■ Baka István újabb versei — November angyalához 57 L.Halévy - G.Bizet valamint C.Saura alkotásai) jelentéshalmazának metszeteként is fölfogható, ősi sors-ének mai „hangszerelésben”. Baka olyan érzelmeket közvetít, amelyekre (ilyen kidolgozottságban) nincs példa a magyar irodalomban. Megrendítő hatását növelheti a rádiós-emlék: aki hallgatta a művet a szerző felolvasásában, az megérezhette, hogy többről van szó, mint egy költő egy művéről. Tündének, feleségének ajánlotta a másik hármas szonettet, a Pügmaliónt. Az enjambement-okkal összekapcsolt antikizáló, petrarcai formával eljátszó költemény a személyességet és a távolító evokációkat vegyíti - ezzel mintegy kiléptetve az időből az időben létező kapcsolatot. A helyenként keresett rímek („...s imádj, akár nimfái Pánt! / Vagy nyalogass el, mint a marcipánt”) a reneszánszvég / manierizmus, a rokokó vagy a szecesszió hangulatát idézik. Az alkalmi költeményben visszhangzanak a MAGDOLNA-ZÁPOR kötet versei. A vers lendülete („...Fogadd lángját tüzemnek! / Hidd el, szivem kevéssel is beéri: / S nincs vágya más - csak égni, égni, égni.”) rokon a Carmen ismétléseivel: „Ahogyan én szerettelek, / Carmen, csak én, csak én, csak én.” (2.1., 2.4.) vagy „Nevednek: Carmen, Carmenem, / S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.” (3.2.). Yorick visszatér A három hosszabb - és szinte hangsúlyozottan kötetlenebb - szerepversben a költő él az alkalommal: olyan érzelmekről, reakciókról, kétségekről és depressziókról számol be, amelyek az előbbi ciklus verseiben csak szublimáltan voltak jelen. Az öreg, púpos, bölcs és beteg joculátor megszólaltathatja a sötét világot, az alantot, azon a mezsgyén járva (sztoikus derűből vagy gyilkos öniróniából merítve bátorságot), amely az életet a haláltól elválasztja. A Yorick visszatér hetven sora alig észrevehető ritmus játékot enged a 10-11- esekkel és rímkombinációival. A visszatérés kényszere nem a bolond akarata, a költőt a beteg világ hívja vissza, az kényszeríti szólásra. S ez a megszólalás nem a mulattatatásé! A párvers Yorick panaszdala a maga durvaságával a középkori halálfélelem travesztiája is egyben. Vaskos humora, durva kifejezései, átlátszó imitációi és evokációi a tükör és tükörkép kettőségével mutatják a végtől megrettent, de már ezzel a világgal semmilyen közösséget vállani nem akaró igric alakját. Nehézkes versek ezek, egyedül vágáns szójátékai villannak meg. A ciklus záróverse - Búcsú barátaimtól - abban is különbözik az első kettőtől, hogy a lírai én elválik a kitalált alteregóktól: „Yorick Pehotnij fogadott fivérek / Most elballagtok egymást támogatva...” Helsingőr és Pétervár köde egybefolyik, vajon melyik és milyen város emelkedik majd ki, ha elfújja ezt a szél? Ki tudja, mit hoz a jövő, s miért kell majd újra Bakának Pehotnijként, Yorickként megszólalnia.
