Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Árpás Károly: Töprengések egy monográfián
Árpás Károly • Töprengések egy monográfián 51 Többé se bátorítást, se kritikát nem kaphatok tőle, magamra maradok kételyeimmel, melyek talán lehetetlenné teszik, tehetik a fenti tervezet valóra váltását. Talán túlságosan ismerem képességeimet ahhoz, hogy ekkora fába vágjam a fejszémet. Ugyanakkor szinte hallom biztatását is (s naponta előfordul, hogy rá emlékeztet egy elsiető járókelő), mert nem a költői, emberi hiúság miatt biztatott arra, hogy dolgozzam, gondolkodjam - pedig érthető lett volna -, hanem azzal az óvó, baráti szeretettel, amely talán sejtette: ezzel is önmagam keresem. Azért is volt hajlandó segíteni a hozzá és művéhez kapcsolódó munkákban (pedig mennyire ódzkodott az önmagyarázkodástól!), mert hitte: tanárnak, embernek leszek jobb, más, ha szavakba tudom önteni gondolataimat, meg tudom formálni a világról alkotott véleményemet. Meg kell írnom ezt a monográfiát, olyanra, amilyenre, mert tartozom ezzel. Tartozom nemcsak neked, István, hanem minden eddigi és eljövendő olvasódnak, hogy tükörből is téged lássanak, hogy a feldolgozásból is te magasodj eléjük. Ha meg tudom tenni, akkor ennyit meg kell tennem. S nemcsak nekem! írjuk meg mindannyian a maga Baka-képünket - ha száz születik is! A művet halhatatlanná ugyan az olvasók csiszolják - hosszú századok alatt -, de az irodalomtörténésznek a szerepe van ennyire fontos. Ha mi elhallgatunk - őrzők a strázsán -, akkor a könyvespolcok porába hull az életmű. Ne várjuk meg az újra-felfedezést! Ha jönnek is Kolumbuszok, miért essen ki nemzedékek tudatából a költő és műve? Támogassuk a kutatókat, bátorítsuk a fiatalokat, hozzunk létre társaságot és/vagy alapítványt: tegyünk meg mindent azért, hogy a szekszárdi - szegedi költő mindenkor mindannyiunké lehessen!
