Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Zalán Tibor: Baka István, kortársunk
42 Új Dunatáj 1996. június farmernadrágban sem), a fordításairól mesél. Megyünk a mártélyi vízparton, igazgatja a szemüvegét, valakit szid, valakit dicsér, nevet, mert mégiscsak a gyerekek a legnagyobb költők. Megyünk a Kincskeresőbe, megmutatja az új lemezjátszóját, a cédét nem szereti, valami régi lemezt rak fel, ha recseg, hadd recsegjen, itt végre tud verset írni, vodkát hoz, mustráljuk az ablak előtt elhaladó nőket. Megyünk a Retek utca felé, szörnyű nagy házak egymás mellett, — ott lábatlankodik Ágnes leányka is körülöttünk, — ételhordó van a kezében, himbálja, mint a szatyrot, de hogy a pipa a szájában van-e, azt nem látom innen. Szekszárdon az éjszakai erdőben bolyongunk, elbújunk a többiek elől, jót röhögünk rajtuk, amikor elhaladnak mellettünk, nagy csapat fiatal, később, amikor utánuk settenkedünk, azt látjuk, hogy rajtunk kívül még ketten lemaradtak a bandától, egy fának dőlve szeretkeznek az ösvény szélén, kuncogva és megszégyenülten osonunk el mellettük, két vénülő kujon. Megyünk a szekszárdi kertben, ott van a család, Kiss Robival forgatunk, halászlevet eszünk és vörös borokat iszunk, Pista felszabadult, nyugodt, nem látszik betegnek. Pedig az. Megyünk Ilia születésnapján Tápén, Jankovics azt mondja neki, milyen jó verset olvasott mostanában tőle, mire ő azt feleli, a halál küszöbén te is jó verseket írnál, és kibékülnek végre, talán, de lehet, erre is rosszul emlékszem. Megyünk a sáros kis utcán, át valami sötét udvaron, teát iszunk és bámulunk bele a fekete szegedi éjszakába. Megyünk a Tisza-parton, dühösen csapkod a szatyorral, nincs telefonja, nem lehet elviselni ezt a várost, nem lehet elviselni az embereket, nem lehet elviselni ezt a létezést, de azért mégsem kéne még meghalni. Megyünk a szekszárdi temető felé, Csilla, Katona Imre meg én, lassított a menésünk, zsebemben valami papírocska, amit fel fogok olvasni, már mindenki ott van, sok gyászoló ember van ott, s mutatnak egy koporsót, valaki azt mondja, ott van Baka István, kor tár sunk
