Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Solymár Imre: Baka István diákkora, s "legboldogabb" esztendeje, 1965

22

Új Dunatáj 1996. június

nék, s abba az esztendőbe különösen, mert minden balgaságom ellenére olyan boldog voltam akkor, mint azóta sohasem.” Csakhogy ezúttal el kell, mert „el lehet” csábítania az „angyali lényt”, Margitot, a diáklányt. Visszatérve térben és időben, Sátán segedelmével. A Nagy Áltató „szabad” döntést kínál. Mintha nem tudná, a megváltás szimbolikus életkorában kapott egyetlenegy és utolsó lehetőség „visszamenőlegesen is” igazolja majd a kárhozatot. Nagyvonalúan szól, majd enyhe gúnnyal kérdez, mint akinek hatalma vagyon az embereken: „...teljesen rád bízom, mit művelsz a múltaddal, csak azt szeretném elérni, hogy megtaláld önmagad. Hát nem akkor veszett ki belőled minden merészség és törekvés, melyekkel más irányba fordítottad volna a sorsodat?” Mire a szkeptikus válasz: „Talán nem is voltam többre hivatott.”

Örök kérdése minden számvetést készítő alkotónak.

Am előttünk a tények, a Baka-levelek, kéziratok. Mégis, senki nem jogosít fel - sem engem, sem mást hogy időnek előtte az összes intimitást kibontsam-kibontsuk, megfejtsük, irodalomtörténészként vagy pszichológusként adatoljuk. Hiszen akár úgy volt igaz, akár nem, sokkal mélyebb jelentése van mindennek. A fausti számvetéshez és idő-utazáshoz valóban nem E., hanem „Margit” kelletik. Mint ahogy a mutató nélküli órák tanítása szerint „...az egy és oszthatatlan világidőben az örökkévalóság minden pillanata egyszerre és együtt jelen van...” úgy vannak itt együtt szerelmek, emberi vergődések, sorsok és sors-lehetőségek.

Ha a költő írta, el kell fogadnunk - visszatekintve mindenképpen - 1965 meghatározó jelentőségét. Valójában a fordulópontként megjelölt „pontos” dátum mosolyogtatóan kedves, III. osztályos kamasz két „tragikus” napja: február 19-én, pénteken a messziről csodált 16 éves tüneményes diáklánynak zavartan átnyújtja írásbeli vallomását és verseit. Azt hiszi, ilyen könnyű az út, lélektől-lélekig. Másnap, 1965. február 20-án, szombaton pedig Rilke-verset mond és mélyen alápontozzák a megyei szavalóversenyen. Az órás képében ügyködő Sátán - a novella szerint - erre a napra fordítja vissza az időt. Ekkor kellett volna a sorsdöntő dolognak megtörténnie: a lány elolvassa a verseket, „megérti”, hogy ők ketten egymásnak teremtettek, s ettől kezdve „szíve a költő felé hajol”.

A születő levélbarátság fokozatosan tárja fel az érzelmi titkokat. Kezdetben szó nem esik a titkos Múzsáról. Csak a versek, a versek. „Parázs” vitákra készülünk, szóban-írásban. Április 5-én írja: „Előkészítésül elküldöm legújabb versemet. Ne ijesszen meg, ha a nyelvezet kissé bonyolult. Jórészt a Cézanne-i világlátás jegyében készült. A hexameter-formát biztosan jól ismered, ha használni nem is használod. Én kedvelem - A világ teremtése is ennek egy felbontott változata, tehát nem szabadvers. „Egy másik levélben: „Esztétikai nézeteiddel egy csöppet sem ér-tek egyet. Én, aki Rilkét imádom és egyre többet tanulok tőle (ismered? a legtöbbet mondta az emberi létezésről), furcsának tartom, hogy valaki Lermontovból indul-