Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Pomogáts Béla: A virágok hatalma - Juhász Ferenc verseskötete
kell a természetet, s önmagában is le kell győznie a homályos természeti ösztönöket. Ezt a gondolatot ősi mítoszok és régi filozófiák szellemi örökségeként szólaltaja meg Juhász Ferenc, ugyanakkor ez az ő legszemélyesebb felismerése és meggyőződése is. Látomásos költészetében a mindenség és az ember szoros öszszetartozását hirdeti, az emberi szellemet sohasem szakítja el az anyagi világtól, ellenkezőleg, rendkívüli erudícióval és ritka költői fantáziával mutat rá az ember természeti létének törvényeire és következményeire. Ugyanakkor azt is jól tudja, hogy az embernek nemcsak a természetben kell otthonra találnia, hanem a történelemben is, és ezért nem érheti be azzal, hogy elvegyül a mindenség dolgai között Meggyötört szomorú arcod című versében az ember sorsát „küldetésnek" mondja, A halottak époszában és a Krisztus lépesmézében a teremtő élet mellett tesz hitet, Huszonhat évesen című költeményében az emberi igazság mellett kötelezi el magát, végül a kötet címadó versében, A virágok hatalmában is a humánus élet eszményét fogalmazza meg. A mindenség szerelme mellett Juhász Ferenc másik nagy természetmíto'za az ötvenes évek közepén A virágok hatalma. A virágzó vegetáció költői katalógusa és látomásos megjelenítése révén hasonlítja össze az öntudatlan és ezért boldog növényi létet az ember tudatos és ezért drámai küzdelmíeivel. Elmerül a virágok tiszta burjánzásában, s már-már nosztalgikusan idézi fel azt az önfeledt növényi létezést, amely nem ismeri az ész és a szív vívódásait. Mégis az emberi nem küldetését választja, azt a nemegyszer tragikus küzdelmet, amely révén az embernek kell megszólaltatnia a mindenség öntudatát, a létezés eredendő költészetét. A verseskönyvet a küldetését és sorsát vállaló ember vallomása zárja le: Csak azt tudom, hogy ember vagyok, hínáros ösztönök forró ős-mocsarából kikelt, halandó és örök, emberré-érdemesült sejt, lángban megtisztult tudat, tudom, világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat, ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ, ti ezt már úgy sem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák, Ti azt már úgy sem értitek, hogy amit én nyitok, az a virág beszélni tud és szebb mint a holdas Nárciszok, a szára föl az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik, porzóira száll az üstökös-idő, szirom-dongája nem hervadozik, hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat, tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet, ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgy sem értitek! Nem érted Rezeda, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább Jajrózsa, Vízililiom, Nárcisz és Szarkaláb. 8
