Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Bábel Ernő: Ihász-Kovács Éva: Viszem tovább...

a különféle irányzat-folyamokon, számottevő ismereteket kellett szereznie a koalíciós időkről, behatóan kellett tanulmányoznia a második világháborúhoz közelítő évek levegőjét. Helytörténészi jártasságról kellett bizonylatot adnia a somogyi, kaposvári mozzanatok számbavételekor. Abban az érában kellett akklimatizálódnia tehát (s egyben immunitást szereznie), amelyben Sipos is tanult, indult, s irodalmi-politikai tevékenységet fejtett ki. Ezek az évek korántsem a nyugalmat, a stabilitás harmóniáját sugározták, ország- és Európa-szerte pusztító és embermentő politikai-ideológiai irányok csaptak egymásnak, sajnálatosan kártékony gondolatok szökkentek szárba, soviniszta-militarista megfontolások izmosodtak. (Korfestő elemként hadd álljon itt Síposnak a Kortárs körkérdésére 1970-ben adott válaszának egy részlete arról, hol találjuk a felszabadulás előtti hónapokban: „A német megszállás után mint bujkáló, összekötő a kommunista párt és kisgazdapárti, parasztszövetségi, parasztpárti politikusok között. Rövid ideig a csendőrnyomozók vallató telepén. A nyilas uralom kezdetén pedig sasbehívómmal gyújtottunk be egy őszi estén kályhánkba”.) Sipos határozott helytállását, karakteres politikai meggyőződését, érettségét jellemezte, hogy tántoríthatatlan progresszivitásról tett tanúbizonyságot a gerincferdítő időkben is. Etikai normáinak mozdíthatatlanságát dicséri, hogy majd akkor is kellően egészséges hangot üt meg, a különállás és kétkedés hangját, amikor megveszekedett tempóban élesedik az osztályharc, azaz az ötvenes évek élet- és munkakedvhervasztó világában. Sipos nem szaporítja azok számát, akiknek útját pálfordulások, vargabetűk, kanyarrajzolatok terhelik, életrajzában aligha akadnak elhallgatni jobb momentumok.

Szükséges hangsúlyoznunk a költő mélységes internacionalizmusát. Hitt a közép-európai népek egymásra találásában. Fölötte állt minden sovén érzületnek. Ennek bizonyítására sok versét említhetnénk, de talán - ezt igazolni - a legpregnánsabb költeménye az Emlékbeszéd egy román munkaszolgálatos sírjánál című „...itt állunk együtt, magyarok, románok/és sírodtól ím./az élőknek kiáltok” Szíjártó érdemét fokozza, hogy a versek temérdek panaszszava ellenére megérezte, megértette: Sipos valójában az élet kiábrándíthatatlan szerelmese volt Ha racionalitása nem védte meg attól, hogy később megbánható dolgokra mondjon igent, megvédték ettől az ösztönei. Szinte biologikumából származott az a makacs szembenállás, amelyet a torz jelenségeket látva tanúsított. A dilemma-szituációkat rendszerint eredményesen oldotta meg, mindannyiszor

biztonsággal tette le voksát az embert a jövőbe tisztán átmentő élet mellett

Szíjártó István szerető de nem megbocsájtó viszonyulással, az objektivitás kellő igényével közelít tárgyához: nem enged az önéletrajzi vallomások szubjektivitásának. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget Sipos önmagáról hangoztatott, írott szavainak, mint amennyit érdemes. Mondja is: „A művek fontosabbak, mint a nyilatkozatok”. Az elemzés mélysége, a filológusi pontosság, a kutatói lelkiismeretesség, az irodalomtörténészi folyamatlátás méltóvá teszi ezt a monográfiát a tárgyához. A Szíjártóéhoz hasonló értékmentő cselekvéseket rendszerint az a veszély fenyegeti, hogy a szerzők - a buzgalomból eredően - érdeménél magasabbra emelik az újra-fölfedezett vagy a mérlegelésre érett irodalmárt, aranyos fényűre, klasszikus értékűre csiszolják a leporolt, legfeljebb ezüst értékű másod-, harmadvonalbeli művet. Ennek a monográfiának a szerzője nem szépített - Sipos Gyula költészete nincs is erre rászorulva árnyaltan rajzolja meg a lírikusi arcot, időtálló színvonalon minősíti annak karakteijegyeit. Hitelesen ábrázolta a meditáló, a tárgyias líráját intellektualizáió, a dilemmákkal küszködő, a lira detronizációján bánkódó Sipos problémavilágát („... a versek hatása?javarészt elmegy, mint palack a vízen, nem tudni hová. Lehet, hogy valakifölfogja az üzenetet, de mégsem jön válasz... ”).

Kiderül a pályaképből, hogy a költő a realizmust tágabban értelmezte, mint azt az irodalomelmélet rendszerint teszi. Sipos valóságban gondolkodást, alkotó földönjárást, sőt nemzetbennépben latolgató küzdést ért a terminus alatt. Nem apró komponensekben kimutathatónak, nem a versek kidekázott-centizett paramétereiből kielemezhető stílusnak, irányzatnak tartotta a realizmust, hanem cselekvő, tehetős szellemnek. Megnövekedett szereptudata etikai gyökérzetű költészetet eredményezett, a közösség fájlalnivalóját mindig egyéni szenvedésélménynek élte meg, saját gondjai mögött pedig nemzet-nagy torzulásokat észlelt Azok közé tartozott, akik a közösségteremtő kísérleteket nem ideiglenes, nem divatos programnak tartották, elementáris igényük volt az összetartó sokasággal haladni, az atomizálódás, a bezárkózás jelenségétől szenvedtek, fulladoztak. Aközösségelvesztéseatalajtalanság gyötrő érzését keltette benne is, közösség híján a létezés elemi szükséglete nélkül élt. A közömbösségtől irtózott, s fájdalom, hogy magányérzéstől gyötörten, részvétlenségben éveket kellett élnie. Egyedül-maradottságáról vall az a négy sora is, amelyet a sírján álló kopjafára vés-67