Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Laczkó András: Fodor András és Fonyód

Nem arról van szó, hogy ezek a csatavesztések kedvét szegnék, hiszen a rajongva szeretett és sokszor említett Bartók példája is arra ösztönzi, hogy még akkor is úgy is dolgozzon, amikor a tudat megálljt parancsolna, mert nem szabad megriadni semmitől, a múló időtől, a „nemlét”falától sem (A győztes). A nagy zeneköltő neve, művészete, egyénisége, akiről fiatalon így írt: „A puszta névért/lelkesedtünk, mert tisztaságot / jelentett; hittevőt, a teljes / rokkant, a helyettük cselekvőt,/akire gúnyos kétkedők közt/büszkén mutattunk: ránk hasonlít”, távlatot ad a nagy célokhoz, hiszen most is és „örökre győztes”. Tud messzire előre nézni, vannak távlatok előtte, de miért nem lép akkor túl a kisszerű dolgokon, a mindennapi apró csalattatásokon? Ennek két okát is adja. Az egyik, hogy a sértők, az elárulok sem felejtenek, megőrzik tetteik következményét. A másik, hogy elveszettnek érzi-tudja az emberi kapcsolatok kézmeleg jellegét és tisztaságát. (Bírósági ügyek.)

Ha a sérelem, az elárultatás érzése csak önmagából újulna meg, akkor a tágabb közösség számára érdektelen emberi hibává merevedne, de Fodor Andrásnál nem erről van szó. Hazugnak érezné az alapnélküli megbocsájtást: „Hazug a büszkeség, mely / liheg a büntetésért, / s nem érzi, mint keríti be magát. / Ha képtelen szeretni már, / mit ér az okos vád?Hazug / törvény az ösztön ellen. /Kegyelme is hazug, ha végül /felejtőn megbocsát” (Levél). Azért lehet a szembeszegülés állapotában, mert ismételten olyan emberekkel találkozott, olyan példákat látott, amelyek a szépség, a tisztaság hitét sugározzák. A bartóki nagy élmény mellett, mely végigkíséri pályáját, ilyen volt a matyói tanyán megismert citerás, Pribolyszky Mátyás, akinek példája - mint írja - „minden ” útjára elkíséri. S éppen azért maradt meg vele a „fehér tanyán ” hallott zene és látott kép, mert a „húrok zsibongó idegeivel”, a citeraszóval azt tanulta meg, hogy „nem érvéget a hűség, naponként újra kezdhető”. A költő így kap magatartását, álláspontját erősítő visszajelzéseket (Ars vitae, Bűvölt bűvölő, Mentség).

A gyerekkor évgyűrűinek vizsgálatával a jelen és múlt állandó kapcsolatban van, a költő keresi és felidézi az eltűnt időt. A felidézett időben vannak „titkos "pillanatok, amikor megfejthetőnek tűnik az élet értelme, amikor a költő találkozásra meri hívni a halált, amikor a vágy és valóság átfedi egymást. S ami lényeges számára: a már és még közötti pillanat múltával mi változik meg, és egyáltalán, változik-e valami? Ugyanaz-e a mai világ, mint a tegnapi, vagy minden más? Ezek számára az értelmes továbbéléshez elengedhetetlenül választ váró kérdések.

A válasz egyik rétege adott; a gyötrelmek továbbélésében nincs változás, ezek nem oldódhatnak, az ember hordozza, cipeli magával, amíg létezik. A belső béklyó állandósulhat. De mint minden emberi dolognak, ennek is csak úgy van értelme, ha mellette - a kérdésekre adandó válasz másik rétegeként - ott van a választás, a változtatás szabadsága, ha a sérelmek gyötrelmét oldani tudják a barátok. Szükségszerű, hogy a kétféle választ fogalmazó versek egymás mellé kerültek, párként alkotnak egészet.

Az „élni tovább "problémakörnek persze további kérdései is vannak, az például, hogy a városba szakadt embernek mennyi ideje jut ősei, szülei életének felidézésére. Hol apám született című vers látszólag szenvtelen kijelentő mondatai mögött is ez a kérdés húzódik meg. Az emlékidézés itt csak pillanatokig tarthat, mert „továbbröpítőfémhátú bogárként" türelmetlenül váija az apai szülőház előtt az autó. Szorongás, félelem vegyül az ilyen emlékidézésbe.

Az idő fogságából szabadulni vágyás meghatározó szándéka; újra birtokba venni, folytatni mindent, ami csak arra érdemes. Csakhogy sorsa kiszakította az otthoni közösségből: „Falak mellett lopózó végrehajtó, /most szeretném számonkémi a jussotjmit elvesztettem közietek” - írja Eső cérnáiban a város című versében. S ez arra késztette egész pályáján, hogy a valóságban elvesztett világ elemeiből belül építsen egy ahhoz hasonlatost. Hogy tényleg részletekből, a gyerekkori világ elemeiből kell hátországot építenie, arra a költő maga is utalt szülőföldjéről írt prózai vallomásában: „A szemlélődő gyermeki tekintet sohase látja az egész horizontot. Az eszmélő látás sugarában a körnek mindig csak egy szeletefér el” (A hazai táj igézete). A gyermekkori világ természetközeli volt, s ez meglepő elevenséggel tör elő egy-egy szituációban, például akkor, amikor a városban a költő nem találkozott „emberi szemmel”, s nem tudott „szólni senkihez”. Ebben a helyzetben madárhangok, a beszívott „édes "illatok meghozzák a belső szorongás oldását, s egy57