Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az ironikus elbeszélő - Jékely Zoltán prózája 1945 után
POMOGÁTS BÉLA Az ironikus elbeszélő Jékely Zoltán prózája 1945 után Az 1945-ben beköszöntő történelmi korforduló nem alakította át egyszeriben a magyar elbeszélő irodalmat, inkább az irodalmi nyilvánosság korábbi korlátáit távolította el. Végre az olvasók elé kerülhettek az addig rejtőző regények, hazatérhetett és szerepet vállalhatott az irodalmi emigráció. Az újonnan születő művek mindazonáltal nem szakítottak mereven a korábbi esztendők irodalmával: a harmincas években kialakuló magyar elbeszélő próza folytonossága lényegében érintetlen maradt, az új eredmények és kísérletek szervesen illeszkedtek irodalmunk szemléleti és módszerbeli megújulásának folyamatába. Ebben a korábbi alapokra épülő elbeszélő irodalomban külön szint mutattak a „harmadik nemzedék”&pikus művei. Ez a nemzedék fellépése idején a magyar értelmiség önvizsgálatának feladatát vállalta, s a felszabadulás után kibontakozó kritikai szellem gondolatilag és erkölcsileg méginkább elmélyítette ezt az írói vállalkozást. Olyan regények születtek, illetve jelentek meg ebben az időben, mint Kolozsvári Grandpierre Emil Szabadság, Sőtér István Bűnbeesés, Rónay György Az alkony éve, Thúrzó Gábor Akár a vízözön, Bóka László Zenekíséret, Ottlik Géza Hajnali háztetők és Takáts Gyula Polgár]elöltek című művei. Ezek a regények valóban a magyar értelmiség történelmi önvizsgálatát fejezték ki, a két világháború közötti korszak világnézeti és morális konfliktusait elemezték. Az értelmiségi önvizsgálat igénye, amelyet különben a korszak irodalmi vitái is sürgettek, a realizmus újszerű értelmezésével járt együtt. A hagyományos realista módszer ugyanis széles körű és biztos valóságismeretre támaszkodott, s éppen ezt a valóságismeretet: az író ismeretelméleti biztonságát tették kérdésessé a közelmúlt nehezen magyarázható történelmi tapasztalatai. „A realizmusban - hangsúlyozta Sőtér István abban a vitában, amely irodalmunk valóságábrázolása körül bontakozott ki - népekés társadalmak, egyének és osztályok: önmaguk előtt válnak tudatossá, - de miként várhatnánk realizmust olyan néptől, melynek társadalma még el sem nyerte igazi, legsajátabb arcát, illetve, amelyik afiatal arcok elmosódó, puha, kirajzolat lan vonásait mutatja?” A magyar társadalom mozgását és természetét nehezen lehetett volna a realista ábrázolás kialakult szabályai szerint bemutatni, az új magyar elbeszélő irodalom mindenképpen személyesebb ábrázolásmódra kényszerült. A „harmadik nemzedék ” munkássága az író és a valóság újszerű viszonyát jelezte, tárgyszerű, rendszerezett ismeretek híján szubjektív intenzitással jelenítette meg a maga társadalmi környezetét, s ennek érdekében az esszéprózához közelítő memoár vagy a szürrealista jellegű költői elbeszélés lehetőségeit vette igénybe. Alom és valóság, játékosság és társadalombírálat hatotta át egymást: a „harmadik nemzedék” regényei a valóságábrázolás és a mitizálás bizonytalan határterületén jöttek létre, s valamilyen „mágikus realizmus" segítségével idézték fel a közelmúlt történelmi hangulatát. A korszak irodalombírálata a társadalomkritikai realizmus minél teljesebb érvényesülése mellett érvelt, az irodalom mégsem mondott le egykönnyen a szürrealizmus és a mitizálás költői lehetőségeiről. Sőtér István imént idézett tanulmányát a következő gondolat zárta: „Alászálltunk csillagaink és álmaink közül a valóságba: megmerültünk benne: de vajon nem hoztunk magunkkal semmit a csillagok közül? A szürrealizmus mániái és feszültségei bizonnyal új értelemmel és gazdagsággal ajándékozzák meg a realizmus céltudatos fegyelmét, amelynek kemény falai közé a gőz sistergésével és túláradó szenvedélyével berontanak; a valóságba bele kell ötvöznünka valóságon-túlit, a realitásba az irrealitást, hogy egyik a másikat feszítse, dagassza! /.../ Valamikor dédelgetett tündéreink és 47
