Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Csűrös Miklós: Vázlat Rónay Györgyről

választása is jelzi, nem azonos mindenben a harmincas évektől kidolgozott marxista realizmusfölfogással, de több lényeges fölismerésben, követelményben: életszeretetben, humanizmusban, „szociális építő szándékban” párhuzamosságot mutat, sőt érintkezik vele.

Az új korszakba a jellemző című, először 1947-ben megjelent Az alkony évével lép át. A háttérben 1943-1944 eseményei kavarognak, de a regény értelmiségi hősei a stendhal-i, flaubert-i hagyományhoz képest közvetlenül nem a „történelmet"élik át, hanem a boldogságot, az ifjúságot keresik és találják meg vagy veszítik el, lapot alapítanak és koncerteket adnak, kirándulni járnak és korzóznak, szeretnek, csalnak és csalódnak. A naivitás, a gyanútlanság ironikus bírálata hozzátartozik a képhez, amelyet Rónay a saját nemzedéke egyik szárnyának készülődéséről fest, de a politikai-társadalmi meg a magánszféra tudatos szétválasztásának, ellentétezésének ábrázolási elvében mélyebb jelentést fedezhetünk föl: a lélek és a tudat nem ideológiai értelemben „naprakész” külön belső idejük van, amely szükségszerűen eltér az események naptári kronológiájától. Ezt a Bergsonig visszavezethető szemléletet, talán hatásosabban elbújtatva, későbbi regényeiben is érvényesíti Rónay, amikor a fasisztoid antiszemitizmus vagy a személyi kultusz korabeli jogellenes manipuláció cinkosainak lelki drámáját az elkövetett vétkeknél évtizedekkel későbbre időzíti. Az alkony éve epilógusa ellenkezőjére fordítja a cím metaforáját, hajnalnak minősíti a háború és az ostrom világégésének fényét, s a szerző más eszközökkel, színes város- és tájképekkel, érzékletes természetleírásokkal is erősíti az idetartozás, a Budapestet féltő urbanitás szemérmes vallomását. De a többé-kevésbé ismert történelmi körülmények miatt a következőkben Rónay is éveken át jórészt csak az íróasztalfióknak s legföljebb katolikus orgánumoknak dolgozhat; 1957-től azután folyamatosan sorjáznak verses, műfordítói, szépprózai és tanulmánykötetei, eredeti és gyűjteményes művei, melyeknek áttekintését, földolgozását nagyban elősegíti a csak halála után beteljesedő életműkiadás.

Legnagyobb ambícióval és műgonddal készült s alighanem csakugyan legérettebb, legsikerültebb regényei két-két, tematikai és tipológiai alapon is elkülöníthető dilógiát alkotnak - az első A nábob halálából (1957) meg a Képekés képzelgésekből (1960) álló regény-kettős. Abalzaci és zolai regényciklus elgondolására, melyről, az Emberi Színjáték művészi fölényének kiemelésével, az értekező Rónay is avatottan ír, már a szereplők, a színhelyek, a cselekmény mozzanatok visszatérése is emlékeztet. A címek rejtett reminiszcenciái ezen túl Jókaira és a „ködképek", az „örvények” Kemény Zsigmondjára utalnak, az előbbire inkább a vita, a leszámoló polémia jegyében, az utóbbira az örökséggel sáfárkodó utód tisztelgő gesztusával. A Wemer-dinasztia történetén át az író expresszív erővel példázza az újarisztokrácia csődjét, a széthullás előtti haláltáncot; Zsombory Géza lázadása ez ellen a panoptikumi világ ellen egyszerre táplálkozik a megbélyegzett származása miatt károsodó rokon szociális igazságérzetéből, a kamaszkor morális és vallásetikai hajlíthatatlanságából, és a művészi, írói pályára készülő ifjú érzékenységéből; ez utóbbi mozzanattal kapcsolatos az esszéisztikus művészregénynek főleg a Képekés képzelgések lapjain fontossá váló aspektusa. A19. századi tradíciók folytatása: a kritikai realista társadalombírálat, a naturalista családtörténeti ciklus és a klasszikus lélektani fejlődésregény modelljének követése az emberábrázolás és regénypoétika újabb, modem vonásaival ötvöződik e művekben. Az esszéizálás térnyerésén kívül szembetűnő, hogy míg a szerző által közvetlenül ábrázolt események ideje néhány napra vagy hétre rövidül, az emlékekben, a szereplők tudatában afféle családi mitológiaként gomolyog több évtizedes előtörténetük, élők és holtak messzire ható, „mába”nyúló tettei idéződnek föl bennük. Géza alakjának megformálásához, kellően tapintatos ízléssel, önéletrajzinak látszó elemeket is fölhasználhatott Rónay, s ez a regény finom líraiságát, a szubjektív részvételnek az előadás hangnemében, stílusában érvényesülő hatását eredményezte. Bizonyítékul az íróvá válás gyötrelméről szóló beszámoló bensőséges őszintesége, az idézetként a regénybe szőtt regény ügyes műfogása és nem utolsósorban néhány emelkedett szépségű költői részletnek Rónay lírájával egybecsengő motívikája és hanghordozása említhető. A cselédekkel, népi alakokkal való együttérzés keresztényi demokratizmusához a dilógiában a vallásos folklór utáni érdeklődés sajátos „népiessége”csatlakozik, olyan személyes élménytöredékeket csillantva föl, amelyekről később a Júdás könyve aá majd tudományos rekonstrukcióval és művészi beleéléssel kiegészített átfogó képet az esszé és a költői dráma műfajában.

44