Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről
külsőségeit érzékeli; jól ismert „emberlíra” - az összes koloncával. Aki egyszerre dühösen és megrendülve fohászkodik, csupán a válságot érzékeli. Atársadalom nem fogadja be - igaz, nem is töri magát olyan nagyon -, magánya pedig olyan magány, melynek egyedüli oka, az emberek közömbössége. Mindenki kegyetlen, önző, ha valaki megpróbál ez ellen tenni valamit, rögtön ellensége lesz a másiknak. E kavargó lélekállapotra A tükör című vers indítása jellemző: „írom e fekete verset/ezerkilencszázhuszonnyolcban, /mikor emberek megörülnek,/mikor a tükrök összetörnek. ” Lelkét olyan üvegbúrának hiszi, melyből kiszivattyúzták a levegőt. „Nincs benne hang” - mi is közvetítené? -, csak csend van és homály. (Meredtszemű ősz.) Egy pillanatra szakadjunk el a Leselkdő magány verseitől és idézzük föl a kritikus-Dsida 1931-es vallomását! Olosz Lajos Barlanghomály című verseskönyvéről írta az Erdélyi Helikonban : „Mit tegyen a poéta, aki nem szabadalmazott világnézetek röpcédulaosztogatója, nem kétes szólamok hangtölcsére, nem társadalmi hadvezérek adjutánsa, hanem csak poéta? Kicsit gyermek, kicsit szórakozott, de hatványozottan: ember: elysiumi harmóniára éhes s a görög istenek italára szomjas?- Tud-e széklábat faragni? Nem? Pusztuljon el! - hangzik a falanszter ítélete. S a poéta eloldalog. Utána kiáltják, hogy önző. Pedig, amíg kinyújtott kézzel esdekelt, mindenki számára könyörgött. Megbélyegzik, mondván, hogy önmagáról beszél és túlértékeli egyéni fontosságát. Pedig ő a benne elrejtett emberről beszélt és mindenki képmása előtt hajtott fejet önmagában. Egyedül marad a társtalan éjszakában, mert nem tud többé falkában üvölteni a csontért, hanem megtanult emberül beszélni és rájött egy szó csodálatos, mindenkit illető igézetére: Én! Egyedül marad, menekül a hörgéstől és csatazajtól, nyelvét nem értik, elzüllik a nyájtól, nem kell senkinek. -Magánya teljes a világ közepén, a horizont bármely pontjáról egyenlő messzeségben. Nincs út semerre: Barlanghomály. ” Noha Olosz Lajosról szól a kritika, tökéletes önportré. Dsida is barlanghomályban tapogatódzik. Áttételes vallomásából tisztán kiderül: azért akart túljutni minden formán, hogy - esztétikai kinyilvánításnak sem utolsó - csak az én-hez érkezzék meg. Vágyta a „lelki munkanélküli" szerepét, minden (társadalmi?) kötöttség nélkül, csupán a maga gyönyörűsége kívánt tevékenykedni. Bírálói közül többen észrevették, hogy a Leselkedő magány „misztikus gőze” hamar szétoszlott, és átvette helyét a „mindent átitató halk szomorúság” (Földes László). Kell-e figyelmeztetni, hogy remek versekben valósult meg ez a „váltás”, ha egyáltalán Dsida esetében szabad váltásról beszélni. Inkább tudatosodásról van szó. A költő, elfeledvén az egyéniséget gyakran háttérbe szorító „ emberlírát ”, pásztori tájakra viszi lírahősét, hogy később készülődhessék a „kedves halálra. ” Az 1934-ben megjelent Nagycsütörtöknek (Erdélyi Szépmíves Céh) fontos helye van az életműben. Ez volt Dsida rövid életében a kötet, egymásra rímelő ciklusaival a kikezdhetetlen egész. Korábban a költőre csak leselkedett a magány, most már mindvégig benne él. Öröm és szenvedés mögül is ugyanaz a Krisztus-arc sejlik föl. Hívhatjuk - nevezték is - naiv agitátornak, aki házról-házra járva szét akarja osztani legféltettebb kincsét, a szeretetet. Kétségtelen, Dsidánál föld és menny mindig össze van kötve. Áprüy Lajos „kozmikus átfogásnak” nevezte a valóságmotívumtól többnyire a misztikum - a végtelenség, a halál - felé közlekedő verseket. Reményik Sándor is hasonlóképp gondolkodik: „Az irattionális elem s a misztikum uralkodik Dsida költészetén. Óriási szürke póknak mondja magát, aki »sejtelem-fonalakból« szőtte hálóját A házunk előtti öreg akáctól a sarkcsillagig. ” Tény: idill és elvágyódás keríti hatalmába a „vándort” - az utat saját maga jelöli ki. „Megy, megy, vándorol. Mosolyog mindig./Csendül az érchegyi vén kövezet./Csak egy út van innen a völgyből/és az a mennybe vezet ” (Purgatórium). „Dsida eszményi képe önmagáról az isteni kegyelem állapotában leledző vándoré: »szelíden és révedezőn« ballag túlvilági utakon a »vattás békességfelé«, vagy ami ennek földi mása: »párnák közt hátradőlve« pihen, ugyancsak »szelíden és révedezőn« - állapítja meg Földes László. A Nagycsütörtök című kötet elég gazdag ahhoz, hogy ilyen vélekedés is születhessék róla. Jobban kell figyelnünk azonban Láng Gusztávra, aki Dsida ez idő tájt megtett útját „messianizmus-tragikus küldetéstudat”- ként értékeli. vallásos hitének istene már nem »gondviselő atya«, akihez imával-kérésselfordulni lehet, sfőképp nem mindenható ura világának, mint amilyennek önmagát a költő is érzi. E kételyteli, tragikus messianizmus szükségszerűen 3 33
