Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről
nyességének lobogóját a legmagasabb oromra tűzte ki. Tévedhetetlen hallású, zseniális verselő, hexametere eléri a homéroszi hexameter, terzinája a dantei terzina teljességét”- íija Áprily Lajos a Tóparti könyörgés (1958) előszavában. Gondolhatnék, ilyen fegyverzetben könnyű volt a költő útja. Sajnos, nem így van. És hozzáfűzhetjük: mostanság már könnyebb, de ma sem olyan felhőtlen a jelenléte, mint azt életműve alapján megérdemelné. Dsida mindig is egy külön kaszt, a jó vershallásúak költője volt; igaz, ebben nagy mértékben közrejátszott, hogy verseskönyvei csak időnként bukkantak föl, akkor sem mindig a költő kezéből kikerült szöveggel. Pőréi tehát tovább folytatódnak. Tündéri alakját Szerb Antaltól Ottlik Gézáig, Tompa Lászlótól Rónay Györgyig, Gaál Gábortól Ligeti Ernőig, Takáts Gyuláig és Lászlóffy Aladárig sokan megrajzolták. Egyik nekrológban, a másik esszében és tanulmányban, a harmadik versben. Már egy-egy kortársa is tudta, jóllehet Szentimrei Jenő Levél az elköltözött ifjú pályatárs után című versét némiképp a féltékenység is alakította, hogy mit veszített a magyar líra a fiatalon meghalt költővel. „Ami belőled ittmaradt közöttünk, /Kacsbólsűrű, édes borrá érik / Alig fitt el pár esztendő fölöttünk / S kristálypalackban, drága pénzen mérik.. ” A jövendölés azonban csak nem akart bekövetkezni. 2 Érdemes egy pillanatra föleleveníteni, hogy milyen érték elfogadtatásáért hadakozott az utókor. Lengyel Balázs korai, 1946-ban írott tanulmánya pontos, költői ihletettségű esszé. A tanulmányíró remek beleérzőképességgel rajzol arcképet. Észreveszi, amit utána is oly kevesen, hogy Dsida költészete tündéden egyedi, s aki ebből csupán a valóságanyagra kíváncsi, rossz úton jár. Aköltő fejlődéséről értekezve mondja: „Amit Dsida a Leselkedő magány-ban csaksejtettvagy programszerűen vall, a Nagycsütörtökben készen képes felmutatni. Nem ismerteti világát, hanem létrehozza. Nem közli a transzcendens vonásokat, hanem érzékelteti. Földje és ege valóban misztikus áramlatokkal telített. ” A kulcsszó: misztikus áramlatok. Mondhatnók helyette én-lírát is, amikor a saját szenvedés állíttatik a középpontba. Apublicisztikus hév (főként az újságírót) még itt-ott elragadja, de költészetéből nehéz kitagadni a humánumot. Nem forradalmár, ám „minden emberi érzés iránt fogékony”, szavaival nem akar minduntalan „utat jelölni”, csak bölcs fájdalommal és őszintén szólni a sohasem visszahozható pillanatról. Ez a megfoghatatlan semmi az ő nagy élménye. És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene, mintha örök tusfekete sötétség kezdene terjedni lassan, valami emésztő, végtelen szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen, még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész, még van a föld, de füstbe fúl és oszlik az egész, a fej előre billen és rokkanva hull a váll, a levegőben a meleg téboly sejtelme száll, és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes, nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres, csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedet, mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz. A verseim paradoxon: Vidáman folynak napjaim; az első sorból szakítottuk ki, hogy kontrasztjával még világosabb legyen a költő hangulata. Panek Zoltán, a fönti verset is közreadván, ébresztette Dsida Jenőt 1956 szeptemberében a kolozsvári Utunkban. Tanulmánya, mely a 29
