Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről
SZAKOLCZAY LAJOS Innen és túl a formán Dsida Jenőről 1 Életét és halálát egyként legenda övezte, s valaminő sejtelem rejti-bújtatja költészetét is. A versértők és értéket kedvelők körében neve olykor fel-felbukkan, de hamar feledésbe merül. Nem árt újólag rögzíteni: Dsida Jenő költő volt, kitűnő költő, az erdélyi költőtriász - Áprily Lajos, Tompa László és Reményik Sándor - mellett is megbecsült, egyéni hangú poéta. Tudjuk, hogy örökös halálra készülődésében is - vele született szívbaja volt - csak játszott, játszott; tökéletes versmuzsikáját, kényes formaérzékét, műfordításainak artisztikumát - kellemét és báját— még a Nyugat nagyjai, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád is bátran magukénak vallhatták volna. Tudjuk, hogy ez az „ismeretlen ismerős” kevésszer említve, a magyar líra folyamából is kitudva - bár mostanában mintha lassacskán változnék a helyzet - fölbecsülhetetlen érték. Tudjuk - és mégsem tudunk semmit. Dsida Jenőt a Hét évszázad magyar verseinek legújabb kiadása nem tekinti költőnek, egyetlen versét sem közb. Jó pár évvel ezelőtt, a hetvenéves, élő-holt költőt köszöntvén Jékely Zoltán már szóvá tette, hogy a Hét évszázad magyar versei - 1972-es kiadás - avval a furcsasággal tüntet, hogy a harmadik kötet 1174 oldalából csupán 12 „oldalacskát” juttat Dsidának. „Nincs itt valami aránytévesztés, kérdezem magamban, s azt is, hogy a végtelen lovagiasságáról ismert igazság bajnoka, József Attila, erről tudomást szerezve, nem ajánlana-efel egy marlborough-i gesztussal a neki megérdemelten juttatott száz oldalból akár negyvenet is?!” Kár azon töprengeni, hogy a nemrég elhúnyt, vershalálaival Dsidához annyira közel álló poéta - Ottlik Géza egy negyven év előtti cikkében, mert azonos atmoszférákat érzékel, Jékelyt Dsidával rokonítja - mennyire háborodott volna föl Dsida Jenő újabb kiebrudaltatásán. Az életmű megvan és kész. Nincs mit hozzáadni, nincs mit elvenni belőle. A tavaly napvilágot látott gyűjteményes kötet - az eddigi kiadások közt a legteljesebb - még azokat is meg fogja győzni az angyalok citeráján játszó költő életművének különlegességéről, akik eddig Dsidában jobbára csak a könnyű dalost látták, az angyalkás hancúrozások édes szavú himökét. Kétségkívül, játszani, azt tudott. Önfeledten, de néma szavakkal is. Bár játéka némelykor póznak tűnik, lehetetlen észre nem venni mögötte a romlás elé szaladó, csöppet sem erős, a szervi szívbaj miatt állandóan a halállal komázó test félelmét. Ahogyan - szerette az ilyesfajta képtágításokat - egyszeri magát: a szenvedő embert szinte mitikussá növeszti. Hatalommá, mely érzékenysége folytán minden fájást megfájt; remegve, félve a bekövetkezőtői nem egyszer iszonyodva, de meghagyván az esélyt: a Golgotára érkezőt köszöntő kiáltás - Eccepoéta! - fölhívás a bűn átvállalására, az Ember megmentésére. A Hulló hajszálak elégiájának alábbi sorai sem mondanak mást: „Én jártam mindig minden útban, / én szerettem és haragudtam, / én éltem, sírtam, én daloltam / mindenki helyett. Költő voltam. ” A költő szerepjátszása - a Hulló hajszálak elégiája a legérettebb Dsida-versek egyike - valójában messianizmus; a költő egyik legjobb értőjének, Láng Gusztávnak szavaival: „a szenvedés közösségét, valamint a szenvedéstől megváltó humánumot vállaló költői magatartás. ” Szintén a kolozsvári professzortól tudjuk - ő mutatta ki a lényegig leásva, pontosan hogy a fiatal Dsida válságköltészete „a polgári avangarde-nak ahhoz a szárnyához kapcsolódik, amelyik a polgári világ és a polgári kultúra válságát a világból eltűnt értelem riasztó motívumávalfejezi ki. "Érdemes az elemző kérdését is megismételni: „E válságba jutott emberségeszményből következik a költő magányának élménye?” Ne feleljünk azonnal. Inkább a segélykiáltásokra figyeljünk, mélyről 27
