Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Leskó László: Fodor András esszéi
hogy aztán kigyűjtsem magamnak, mint ez: „Némethben mindvégig az elme és a szív szomjas odaadását, kitartását kellett volna jobban szeretnünk, értenünkVagy: „Ma már - úgy vélem - kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy József Attila poétikája, formaeszménye szervesen odaköthető a Nyugat-iskoláéhoz•” Fodor András irodalmunk jó sáfára, s gazdája egyúttal: figyelmét semmi sem kerüli el. Fotóalbumról éppúgy véleményt mond, mint memoárról, s gyakran bátor ahhoz, hogy kezdeményezőként mondjon ellent a hivatalos megítélésnek, ha az meggyőződése, 'lelkiismerete ellen való. (Erdélyi József ravatalánál). E sorok írójának némely írás a költő hangján szólal meg; irodalmi esteken, találkozókon többször volt szerencséje tőle hallani ezeket. Legutoljára a fonyódi Helikon költőtalálkozóján, ahol ezt a tanulságot vonhattuk le szerepléséből: Fodortól először is magatartást keli tanulnunk. Ez a tartás - melytől nem idegen sem a kritika, sem az értékek elismerése - jellemző a kötet Pályatársak című fejezetére is. Szembenézni, mérlegre tenni hibát, dicsérni erényeket. Ami Fodort sokaktól megkülönbözteti, az homo morális karakterének lényege: sohasem akarja sokkolni a szerzőt, bűnlajstromként fejére olvasva költészete hiányosságait, de kézen fogja, és együtt járják be azt a költői, írói - szakmai! - terra incognitát, melyre a szerző az ő Vergilius! idegenvezetése nélküli nem léphetett volna be. Objektív, mégis aranyfüsttel bevont az a portré, melyet egyik mesteréről, Takáts Gyuláról készített. Indirekt megközelítési módszerrel olyan tanárára is ráirányítja a figyelmet, aki kisvárosban, megbecsülés nélkül is képes európai szellemiséget kisugározni diákjaira. Az külön tanulmányt igényelne, ahogy hidat ver nemzedékek között, megépítve a pilléreket bizonyítja a rokonságot, s ezzel a magyar irodalomban is irányzatok folyamatosságát. Talán mert maga is ilyen missziót vállal jelenkori irodalmunkban, még az átlagosnál is nagyobb megbecsülést vélek kiolvasni azokból az írásaiból, ahol olyan életműveket helyez nagyító alá, melyeknek szerzői írónevelők, fiatal tehetségek védszentjei, féligmeddig mecénásai, mint Vas István, Kormos István, s bizonyos értelemben Hernádi Gyula. S ez utóbbi pályatársnál mi is álljunk meg egy ki? időre. Eddigi életpályájával Hernádi bizonyságát adta, hogy az ólő magyar irodalom egyik legizgalmasabb, már-már megfoghatatlanul, dlemezhetetlenül szabálytalan alkotója. De nyitott könyv Fodor Andrásnak. Azt hiszem, ha a Szó, zene, kép szerzője nem áldozott volna folytatólagos esszét ennek a rendhagyó egyéniségnek, akkor a magyar kritika ma adós volna a Hernádi-jelenség megfejtésével. Az esszéista Fodor az életmű opuszaiit az író életfordulatai alapján magyarázza, fejti fel előttünk azok stilisztikai, cselekményvezetési, építési jellemzőit, ráirányítva a közfigyelmet hasonlatainak bámulatos pontosságára, dimenziókat nyitó asszociációs lehetőségeire, expresszív erejükre. Ami számomra többlet: annak bizonyítása, hogy Hernádinak - aki jeles forgatókönyvíró is — már a kezdeti műveiben választott szemszöge a kamera optikája. A filmesztéta Fodor András Jaocsó filmjeit elemezve visszatér Hernádi munkájára. S bennem azt a kívánságot indukálja, bár a mai mágus Hernádi Gyulának is ő volna a magyarázója, analizál ója; iákkor talán nem volna annyi félreértés az életmű újabb állomásai olvastán, láttán! Ugyanígy fejtette meg nekem e kötetével Csorba Győző líráját, s vele együtt- még egyszer hangsúlyozom, nála e két dolog szerves összefüggésben mutatkozik - a személyiség titkát. Azt hiszem, a legnagyobb tanulsága e tanulmányának így summázható: Csorba jelenkorunk egyik legsúlyosabb, ugyanakkor Janus Pannonius-ián színes kedélyű költője. Ami az olvasót lenyűgözi az az, hogy Fodor intelligenciája szinte hihetetlen hőfokú empátiával párosuk így lehet egyként otthon Pilinszky szűkszavú, geometrikus rendet sugalló lírájában, és mondjuk Nagy László reményvirágokat termő ékes kertjében. Köztudott, hogy egyike legihietettebb műfordítóinknak, szinte gyerekkorától fonogatja a szivárványt köztünk és más nemzetek között. Itt és most elbeszéli - a Költők és tolmácsaik címmel összefogott szerkezeti egysége ez könyvének -, hogyan vált műfordítóvá, s hogyan kezdte követni a ,,napraforgó elvet”. Illyés Gyula műfordítói nagyságáról úgy tud szólni, hogy abban valahogy még a tolnai szülőtáj előtti tisztelgést is benne érzem. Micsoda teremtő hasonlatra vezeti tollát az illyési tálentum! ,,iEgy-egy frappáns megoldása a kiváló tornászt juttatja eszünkbe, aki bonyolult mutatványa után, a földet érés pillanatában győz meg bennünket arról, hogy a csontok, izmok hajlékony virtuozitásának egyetlen titka éppen a stabilitás, hogy a magát produkáló, rugalmas testben - avagy, hogy most már eredetire fordítsam a metaforát - a forma és fantázia közt megmozgatott nyelv kifejező erejében minden kis részlet ép, minden pontosan funkcionál, minden a helyén van”- írja. Az a nagyszerű, hogy a műfordító műhelyébe is bepillantást enged, ha Képes Géza, Csorba Győző, Kába György, Lator László, Garai Gábor, vagy Orbát Ottó fordítói tevékenységét elemzi. Nem feledkezik meg irodalmunk legjelesebb külhoni tolmácsolóiról sem; Zabolockij, Nino Nikolov portréját emelem ki, mint meggyőző példát. A hazai táj igézetében vall szülőföldje jeles szülötteiről, köztük egy buzsáki faragózseni rövid életéről, művészetéről, igaztalan haláláról, és az irodalmi mindenes, az irodalom majd’ minden ágában képzeletbeli kiváló 68
