Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Leskó László: Fodor András esszéi
Fodor András esszéi Reneszánszian teljes ember Fodor András. Olvas «könyvemmé llett Szó, zene, kép című esszégyűjteménye lökte toliamra a jelzőt: egyetemes felkészültségű nagy egyéniségként jelentkezik a Magvető Kiadó által közzétett új kötetével. S a recezens senkit sem akar megtéveszteni, csak konstatál; nem felfedezését közli, tudott dolgot szögez le újra. Hiszen, akik a föd őri életművet ismerik, azoknak a József Attiláról írt könyvei, a Bartók Béláról kiadott munkája - Vállomások Bartókról -, vagy a Stravinskyról publikált műve már tényként igazolta állításomat korábban is. Foiyóiratpublikációi, heti lapkritikusi tevékenysége mintegy kikerekítette a róla alkotott, erős karaktert mutató képet. Mégis, megmásíthatatlanul ez a mostani összegző gyűjtemény emeli őt arra a rangra, mely az esszé műfajának legjelesebbjei közé belépőjegy; olyan képzeletbelli díszeméi vényre, melyen egy Péterfy Jenő, Babits Mihály, Szerb Antal, Halász Gábor foglalt korábban helyet. A Szó, zene, kép a teljesség igézetében fogant mű, s bár - mint a címe is jelzi - a legkülönfélébb műfajokban válogatja tárgyát, egységes egész. Ehhez természetesen rendezői elvként segíti a szerkesztés, az irodalom e mérnöki tevékenysége: és Fodor András e tekintetben is ura a vállalkozásnak. Ami az esszének sajátossága, hogy szubjektivebb, vagy enyhén pejoratív megfogalmazásban: csapongóbb az értekezés más fajtáinál, az Fodornál erény, mert költő szól -minden mondatából. Az, aki József Attilái definícióval, megszerkesztette magában a harmóniát. Az esszégyűtjemény első fejezetével a géniuszokat lajstromozza; azt gondolom, azokat, akiket elődnek, mesternek tekint. Akiknek java maga is termőén reneszánsz személyiség volt; akik nyomot hagytak munkásságukkal késői századokon is. Nyomába szegődik Fer-rarában Guarino ‘hajdani iskolája egyik tanítványának, ama Janusnak, aki éppen -itt kezdte magát Pannoniusmak neveztetni. Az azonosító jelek megtalálásán, örömén túl az emeli élménnyé írását, hogy az - anélkül, hogy az eresztékeket, hornyokat felfedezhetnénk - egyszerre költői nyomozás, elbeszélő útirajz, néhány biztos vonással felvázolt portrék sora. S itt a fodori próza titka, azt hiszem. A Szó, zene, kép írásait voltaképpen nem volna szaban műfaji címkével -ellátott kategória-skatulyában elhelyezni, mert azok nem tűrik a síkokkal határol ást, még akkor sem, ha a szerző elemzőművészetét — mert valóban művészet rangjára emelkedik ez itt - tanítani kellene. Fodor András 'mindig önmagából indul lei, -nincs meg benne a katedtamagasbói szóló fölényessége ; elsőként mint olvasó vallja meg viszonyát egy-egy adott műhöz, vagy írói ouvrehöz. A találkozásnak legtöbbször helyét, dátumát is pontosan megtudja az olvasó, Fodor memóriája ugyanis páratlan. Emlékei gyakran a gyerekkor somogyi világába vezetnek vissza bennünket; Mérő, Lengyeltóti, Pusztaberény, Fonyód, Kaposvár - életállomásai. S mennyire igaz, hogy a fogékony, nyitott lelkű gyermek meghatározója a majdani felnőttnek, aki előtt kitágul a horizont, s képessé válik a dolgoknak immár tudatos elrendezésére, igy válhatnak a gyerekkorban fújt zsoltárok, mint alapélmények mára tudatos vizsgálódás tárgyává, nyelvezet és tartalom egységének bizonylatává, s Szenei Molnár meghatott dicséretévé. Fodor prózájára ugyanaz a láttató erő a jellemző, mely Németh László írásait olyan érzékletessé tette. Itt, ebben a Köszönet a zsoltárokért című esszéjében is ilyen kifejezések ragadtatnak el: ,,számhoz ízesülve... a szöveg és dallam egymásba feszülő mámorától... nyelvünk alá szoktak...” S ír Orosz László könyve révén a magyar verstani eszmélkedésről, Petőfi A puszta télen című költeményéről, Arany Jánosról, olykor megborzongva a szavak jelenidejű hitelétől. ,,Arany valami olyasmire képes, amire a filmkamerák modern masinériája máig se: miközben teljes valóságos voltában letapogatja, érzékeli a dolgokat, egyúttal a plasztikus varázslat új művészi terébe lobbantja őket” - ki írta már le ezt előtte? Fodor András esszéiben nincs egyetlen olyan sor sem, amelyben ne munkálna ott a költő, az esztéta, a filmértő, a zenekritikus; ettől válik írásaiban a kauzális összefüggés olyan meggyőző erejűvé. S, mert jellemének alapvető karaktervonása az etikus magatartás, úgy enged közel bennünket mestereihez, hogy gyengeségükben nem adja ki őket, bár szeretteii iróniája nem egy bekezdésben kimutatható. Napló jegyzetei olvastán - Fülep Lajossal Zengővárko?iyban, Németh Lászlóval. A zene jegyében, s.tb. - az a kínzó vágy támad az olvasóban, hogy bár lehetett volna legalább néma tanúja ezeknek az együttléteknek. Még azokat az írásokat is újraolvassa az ember, melyeket pedig ismer az előző esszékötetből, a Futárpostából. S, mint minden alap olvasmányában, ezekben is rálel előszörre talán fel sem fedezett ízekre. S mivel ő sohasem titkolja el érzelmeit, hadd legyek én is bátor ahhoz, hogy bevalljam, minden ilyen zseniális találatát külön aláhúzom, 67
