Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Salamon Nándor: "Művészet veszélyes csillagzat alatt" - Kállai Ernő időszerűsége
tékeli, de őszintén feltárja kételyeit vele kapcsolatban is, amikor a hangulati hatások érdekében feláldozza a „tárgyi ábrázolást”. Vitát provokáló írását - válaszként - egy továbbival toldotta meg. Gondolatait, felfogását - éppen a progresszív művészet érdekében - Ottó Dix munkásságának fejlődésrajzával világítja meg, Rembrandt, Bruegel Courbet realizmusával példálózik, kiáll az irracionális (elemek jelenlétének joga mellett a művészetben. Máig ható érvénnyel figyelmezteti vitázó ellenfelét - Háy Károly Lászlót - ama veszélyre, hogy „az élet és a művészet irracionális hátterei elől való dogmatikus elzárkózásnak csak az az eredménye, hogy olyanokat is tömegestől szolgáltat ki a politikai kuruzslók szuggesztiójának, akiknek eszükkel és lelkűkkel egyaránt a szocializmus táborában volna a helyük”. A tanulságokat tömören summázza: „Ne deszkázzuk be a látóhatárt az orrunk hegyénél”. Kihívó ellenkezése a proletkultos szemlélettel nem jelent holmi „jobbra tekintést”, mert bátor szókimondáeának számtalan jele bizonyítja a progresszióval vállalt sorsközösséget. Egy későbbi Caóbel-cikkében például a festő érdemeit sorjázva szúrja közbe: „Nem vagyunk szabadok”. A fogyatkozó lapokat forgatva, mind több bizonyítékát találjuk meg Kállai Ernő felfedező talentumának. Érzéketlen kortársaitól eltérően utal Vajda Lajos művészetének különleges értékeire. Egryről szólva a jövőlátó magabiztosságával jelenti ki, „hogy milyen vezérlő fényű, távolba világító csillagzata ö a magyar festészetnek, azt, teszem a magyar művészettörténet professzorai csak néhány évtized múlva fogják belátni”. Borsos Miklós jelentkezésekor nem túloz, felkiáltván: „- Csodálatos ez a kiállítás!” - mert érvei vannak, halomnyi, a bizonyításhoz. „Az antik szépség szelíd fénye ragyog” a márványokon, meg a „finom és nyílt szellem”. Elsőként érzi meg az egész Borsoséletművet átható alapgondolatot, a szüntelenül jelenlévő „keletkezés és elmúlás” problémát, pedig a szobrász ekkor még csak 3 5 éves! Hasonlóan lelkesítő, egyúttal szemléletes is, amikor a fiatal Lossonczy Tamásnak toboroz híveket: „A legtisztább szellemi elmélyülés és a festői kifejezés üdítő közvetlensége” felett érzett öröm áthatja egész cikkét. Elhivatottságát, odaadását, tehetségét, lelki gazdagságát, érzelmi sokrétűségét, képei „végtelenül logikus” rendjét dicséri, amely biztosítja számára az „elkülönültséget”. Ma sajátos egyediségnek fordítanánk eme erényét. Gadányi Jenő számos kísérlettel a háta mögött arra készteti, hogy kifejtse: kiállító társai - Barcsay, Dési Huber, Domanovszky - közül „a legszélesebb és legsokoldalúbb, a legtisztábban szellemivé vált festői skálával” éppen ő jeleskedik. A „lehetőségek éveiben” joggal hihette, elérkezett az „ő országa”. „Szabad népnek szabad művészetet” - hirdeti, s maró gúnnyal, okos érvekkel lázit a „mütyürke”divat ósdi kispolgárisága ellen. Felemeli szavát a „közkeletű látóigényekre” hivatkozó népi valóságábrázolás támogatásának értelmetlenségével szemben, amely a műcsarnoki „mezei hadakat” mozgósítja. (Lám, pár év, s jóslata - sajnos - beteljesedett.) Buzdíja a művészeket a dolgozók megnyerésére, bár tudja: „...kell nekik is viaskodniok a nép leikével, hogy ez végül is áldását adja rájuk”. Vajda s „a sikerrel biztató közkeletű szemlélettől” tartózkodó „népszerűtlen és egyáltalán nem jövedelmező eszméik mellett” elkötelezett művészek példájára apellálva biztatja a bátrakat, újat akarókat: „Művészek, csak azért is világítsatok!” Megszívlelendő tanulsággal szolgáló szavak, miként az alábbi, máig megvalósulatlan intés: „Művészet és tömeg' minden nevelői gondunk azon legyen, hogy a tömegek művészeti érzékét magasabb színvonalra emeljük”. Kállai Ernő válogatott írásainak gyűjteménye e széles értelemben használandó „nevelői gondhoz” nyújt biztatást, segítséget. Széles tudásra épülő gondolatai - szemelgetve ezt próbáltuk bizonyítani - ma is telítve vannak az időszerűség frissítő sugárzásával. 48
