Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Krizsán László: A politikus Madách
rőtében, most hirtelen a legális politikai harcot ajánlotta. Azt, hogy Magyarország haladó erői belső és legális politikai tevékenységükkel próbáljanak gyengíteni az Ausztriától való függés láncain. Klapka György, az emigráció egyik vezéralakja nyomban felismerte, hogy a magyar függetlenségi erőket csak hitegették, rászedték. „Ijesztőül használtak bennünket, hogy Ferencz Józsefet Lombardia mihamarabbi átengedésére reá vegyék” - írta öt nappal a villafrancai béke kihirdetése után/*6 Teleki László Kossuth Lajoshoz intézett levelében hasonlóan elemzi a nyugatiak viszonyulását a magyar függetlenségi mozgalomhoz: „A mi mozgalmunk midnenesetre jó nekik, mint eszköz, Ausztria tekintélyének gyöngítésére Európában. Arra, hogy Olaszország támadja meg Ausztriát nem is gondolnak, ez nem úgy áll előttük, mint lehetőség. De arról nem bizonyosak, hogy Ausztria nem támad, ha teheti. Ennek szeretnék elejét venni... Ez annak a kulcsa, hogy miért szeretik Magyarországot izgalomban tudni s óhajtanák izgalomban tartani; mert Magyarország nyugtalansága feszélyezőleg hat Ausztriára. De azt nem szeretnék, ha kitörésre kerülne a dolog; mert az kívülre is kihatna. Innen az örökös refrain, hogy a legális téren kell maradni.”11'1 De bármennyire önző és képmutató volt is a nyugati hatalmak politikája a magyar függetlenségi mozgalmak irányában, az országban mégis nagy hatást váltottak ki az 1859 elején Magyarországon is ismertté vált nyilatkozataik. A hatást természetesen fokozta, hogy a fegyveres segítség híre, akár a lavina, úgy járta be az országot: mindenütt hozzátettek valamit, mindenütt fel-, illetve tovább nagyították, vagy az egyszerű emberek őszinteségével csak a leglényegesebbet értették ki belőle, azt, hogy tíz esztendei rabság és önkény után „jön Kossuth apánk, a franciával meg olasszal!” Dalok is születtek, amelyekből a szenvedésre a nyomorúságra gyógyírt hozó Kossuthvárás csendült ki: „Szennyes az én ingem, szennyes a gatyám is. Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát, Éljen Garibaldi!” A függetlenségi harc eljövetelében bizakodók egyqe fogyatkozó táborának hitét nem törték meg a nyugati politika pálfordulásairól tudósító hírek sem. Olyanok voltak, mint a fecskék, akiknek, ha tízszer verik le a fészkét, tízszer kezdik újra építeni, vagy, mint a gyógyíthatatlan beteg, aki noha pontosan ismeri reménytelen helyzetét, mégis reménykedik. Ezek száma azonban észrevehetően apadt, évről évre. Az önkény tíz esztendei kíméletlen uralnia sokakat elfárasztott, pesszimistává tett azok közül is, akik korábban a ’48-49-es eszmék lelkes hívei voltak. A lassan eluralkodó fásultság és az Ausztriával való egyezkedésre, vagy békülésre buzdító hangulatkeltés közepette különösen nagy feladat hárult arra a politikai csoportosulásra, amely töretlenül kitartott 1848 eszméi mellett. Ehhez a politikai csoporthoz tartozott Madách Imre is. A függetlenségi erők befolyása a közvéleményre i860, második felében ismét jelentősen növekedett, i860, augusztus 20-án, a Szent István napi ünnepségek szerte az országban Habsburg-eU|enes tüntetésekké változtak, s a rendőri jelentések szerint a zendüléstől, a felkeléstől csak az különböztette meg e demonstrációkat, hogy a tömegeknek még nem volt fegyverük. Pesten és Budán az osztrák uralom ellen tiltakozók soraiban már megjelentek a munkások is. Madách városában, Balassagyarmaton, három utcára új névtábla került, Kossuth, Klapka és Garibaldi nevével. Volt, ahol ledöntötték Ferenc József szobrát. Az országos méretű politikai tüntetések idején 2 17
