Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Drescher J. Attila: Zrínyivel Itáliában - Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván tanulmánykötetéről
szövegbúvárlatot tételez fel, s a képzettársító bátorság is előnyös tulajdonság eközben. Szép összefüggéseket tár fel Zrínyi eposzának és lírai darabjainak kölcsönösségeiből. A kötetből tudatosan maradt el Zrínyi sokat dicsért prózájának részletező elemzése, részben mert Klaniczay Tibor monográfiája bőven elvégezte az alapvizsgálatot, meg a sokat markolás veszélye is ott leselkedett a kötet tervezése során; annyi bizonyos, hogy egy alkotó műfajcsoportokon belüli és párhuzamos, tehát csoportok közti vizsgálata is emlékezetes tanulságokkal jár. Nem dicsérhettük eddig: bár a tanulmányok zöme Kovács Sándor Iván tollából eredt, az új fordítások Király Erzsébet munkái, sok iszövegelemzés mellett, s a nőfigurák elemzéséhez is jelentős volt hozzájárulása az önálló tanulmányokon túl. Az érdemi értelmezés és forráselemzés közös tevékenységen alapult. A zágrábi és itáliai kutatóutakon alapuló Zrínyi-tanulmányok sóik részletet tisztáztak eddig is. A kutatás, az ismeretek mai, nyomtatott formában való megjelenési szintjén, úgy tűnik, zárt egészt hozott létre, mégsem fejeződhetett be ezzel: a részleges teljességigényt hivatottak szolgálni a várhatóan még előbukkanó új dokumentumok, kötetek, vagy éppen képzőművészeti alkotások. A régi kor kutatója sosem lehet elégedett, a teljességet csak kísértheti. Egyébként a reprodukciók forrásai sem akármilyen gyűjtemények: többek között a Vatikáni Apostoli Könyvtár, a római Központi Nemzeti Könyvtár, s persze a nagy hazai tárházak, így az OSZK meg az MTA Könyvtára is kínáltak adalékot. A szerzői utószó jelzi, hogy időközben elkészült már két, folytatásnak tekinthető tanulmányuk: A Szigeti veszedelem olasz epikai modelljei, illetve A lírikus Zrínyi. Mindkettőt várjuk. A szerzők alaposságára vall az utószót követő jegyzetapparátus, mely a kötet utolsó harmadát teszi ki. Jó filológus wem is tehet másként: utal és magyaráz, forrásokat idéz, hogy olvasás közben ne törje meg - igen, ez a jó szó itt - az olvasmány ízét, élvezetét. Mert Kovács Sándor Iván a módszertani felkészültség és tudós alaposság mellett régtől azzal tűnik ki a jó tollú kontárnak közül is, hogy áradó, barokkos, de levegős tanulmányaiban nagy figyelmet fordít a kutatásból szükségszerűen kimaradó, csupán az eredményekből ítélő olvasóra, stílusával is megidézve a kutatott és szeretett kort, s így a befogadót is lelki kényszerpályára készteti: ne tehessen mást, mint belemerüljön a régi magyar irodalom ma már idegenszerűnek ható, de oly kalandos és hangulatos világába. Pedig nem könnyű kalandra hív. A száraznak érezhető adatokat ez a nyelvi frissesség és erő oldja, színezi. A tizenkét tanulmány és számos jó nyomdatechnikájú műmelléklet mint kísérő-nyugtázó adalék egyúttal nyugtatja is az olvasót, hiszen az eposzt invokáló valószínűsíthető okokról és körülményekről kap megbízható képet. Mindezt lenyűgöző erudícióval, az ismeretek olyan tárházából táplálkozva teszik a szerzők, hogy az egyszerre vonzó és riasztó az olvasó számára, ugyan az elismerés felhangjával. Tárgyszeretet nélkül ez a jó értelembein vett tudományos ismeretterjesztés is lehetetlen. (Ami áttételesen össze is függ előbbi megállapításainkkal: a kötetet a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozta . . .) Poros kéziratokból vérbő alakok életire gerjesztése - mondhatnánk közhellyel. Helyette értékmentést és újrateremtést kell mondanunk. Gondolataink összegzése helyett álljon itt néhány idézet, melyek a kezdő vagy avatott filológus számára is megszívlelendő tanácsokat, hitvallásokat fogalmaznak meg. Klaniczayt említve írja az elemző . . óvakodik attól, hogy - adatok híján - túl merész következtetéseket vonjon le, s megfontoltsága intő példaként szolgálhat mindazoknak. akik megkísérlik gazdagítani Zrínyi Miklós olaszországi élmény ebiek körét.” Ugyanitt szól a „felelőtlen képzelődés roma?itikus ?nódszeréről”, káros voltáról, meg az iróniával szemléltetett, közvetlenül el sem parenták nagymagyarkodás, a naivitás korai tünteiről. Egyik korábbi könyvének borítófelületén pedig ezt írja: „Számomra valamennyi téma: élmény. A többnyire filológiai esszévé formálódó kimunkálást, vagy az előadást (hogy tanári munkámra is utaljak) személyességei igyekszem dúsítani, át sugár őzt atván valamit az olvasóra vagy hallgatóra abból, ami engem is hatalmába kerített kutatás közben. Másutt meg: „A tények tisztelete, a múltból tanul hatóknak a mára vonatkoztatása, múlt és jelen közös gyökérzetü összefüggéseinek feltérképezése, az életteli me gelevenít és óvhatnak meg a bármily en előjelű hamis interpretálástól.” Klaniczayban a megbízhatóságában és filológiai jártasságában nagy példaképet, mestert tiszteli, s úgy hisszük, Aranyban elsősorban a finom ítészt és érzékeny olvasót látja, értékeli. S ha arra gondolunk, hogy éppen a hiányos állapot miatt még ma sinos modern Zrínyi kritikai kiadásunk, akkor a szakszerű feltárást folyamatosan végző irodalmárnak csak azt kívánhatjuk, mielőtt jusson birtokába a hiányzó adatoknak. A kutatást jelentősen nehezíti, hogy külföldön érhető utol a magyar régmúlt számos bujkáló értéke. A gondolkodó ember sajátja, hogy nem csupán választ keresni próbál régi vagy feledett kérdésekre, de maga is feltesz újakat. A termékeny szkepszis állapota ez. A tudományos értékű nóvumok mellett szimpatikus emberi magatartásról is példát kapunk a Tanulmányok Zrínyi és Itália kapcsolatáról című könyv szerzőitől. DRESCHER J. ATTILA 66
