Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 1. szám - Fried István: Babits Mihály - összehasonlító szempontból

Verlaine szavai) mintha az enyémek lennének, szabadon így fordíthatnék epigrammatikus tömörségű megnyilatkozását. Hasonlóképpen „hatott” Verlaine a lengyel irodalomban is. Babits tájékozódása mellett Adyét, Tóth Árpádét, Kosztolányiét kell említenünk, hogy tisztán lássuk: a magyar irodalomban is honossá váltak Verlaine „szavai”. A továbbiakban természetesen szükséges lesz a fordítói módszerek egybevetése, a fordításra kiválasztott versek összehasonlítása, majd a recepció hasonítássá váló eredménye: ti. hogyan hasznosította a verlaine-i költészet eredményeit pl. Babits és Szologub.

Éppen Babits-Szologub vonatkozásban az ilyen típusú kutatás már ért el, nem is csekély jelentőségű eredményt. Szilárd Léna egy, előbb oroszul, majd magyarul megjelent dolgozatában a Laodameia-Protesilaos mondakör különféle feldolgozásaival kapcsolatban mutatott rá azokra a bölcseleti, poétikai, műfajelméleti problémákra, amelyek a szecesszió és a szimbolizmus kelet-európai íróinál jelentkeztek. Mindez természetesen - a téma miatt - a mitológiához való viszony különneműségében is jelentkezik. Nevezetesen a lengyel Wyspianski (1899), az orosz Annyenszkij (1902, de 1906-ban jelent meg), Szologub (A bölcs méhek ajándéka), Brjuszov (1911-12) színművei egyként Laodameia alakját elevenítik meg, látványos, színpadra szerzett tragédia formájában, vagy mint - Babits esetében - színpadi utasítás nélkül, mintegy drámai költemény vagy, zenei kifejezéssel élve, oratórium formájában. Szilárd Léna „tipológiai” hasonlóságot lát Babits és Szologub között, „a kultikus költészet univerzális modelljeinek verbális szinten megvalósuló stilizációja Babitsot Szologubboz közelíti..('Filológiai Közlöny 1979. 261. lap). A továbbiakban Szilárd Léna a Babits- és Szologubszínmű lenyeges .eltéréseit is bemutatja, végkövetkeztetésében azonban helyesen világítja meg, immár nem kizárólag a Laodameia-monda három irodalomban, egymástól függetlenül történő színmű-feldolgozásaira utalva, hanem a mítosz, az antikvitás szerepét taglalva, hogy mit jelentett a görögség-élmény a XX. század elejének kereső művészei számára. Szilárd Léna - helyesen - nem elégszik meg a nietzschei impulzusok konstatálásával, jóllehet Nietzsche görögség-értelmezése mind Babits, mind Szologub költészetében „tetten” érhető jórészt hasonló módon. Mégsem csupán egy forrás hasonló módszerű (és nagyrészt hasonló indítékú) felhasználásáról van szó, hanem XX. század eleji költői magatartások analógiáiról, irányzatok párhuzamosságáról. Mielőtt Szilárd Léna konklúzióját idéznék, apró kitérőt teszünk. A XIX. század utolsó évtizedében és még inkább a XX. század elején, lépnek színre azok a költők, akiket a kelet-közép-curópai nemzeti irodalomtörténetek „Moderna” címszó alatt tárgyalnak. Kissé leegyszerűsítve írjuk: ők hajtják végre a nemzeti irodalomban azt a fordulatot, amelyet a francia irodalomban - okkal, ok nélkül - Baudelaire-nek tulajdonítanak, szemben a jelenlévő, normatív esztétikával-poétikával, a népiesség kiüresedett-tartalmatlan ál-egyszerűségével, a romantika üresen kongó retorikájával, a naturalista indíttatású szerzők másodlagosságával, elvetvén egy költői gesztusrendszert, s „új borzongást” hozva lírába, epikába, drámába. A „Moderna” harcában új eszményekre, bölcselőkre, költőkre hivatkoznak. Ekkor lép be igazán a kelet-középeurópai irodalmakba Baudelaire és Verlaine (kisebb részben Rimbaud és Mallarmé), Dosztojevszkij és L. Andrejev, Schopenhauer és Nietzsche, átértékelődik a folklór és a mítosz, az antikvitás kilép a klasszika filológia és a példatárak ho3