Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Téglás János: Adalékok egy barátság történetéhez - Babits és Dienesék levelezése
megalkottam magamnak már egész kis gyermekkoromban mielőtt a nevüket, vagy alkotóik nevét, Kant vagy Schopenhauer nevét, vagy akár a filozófiáról valamit csak hallottam volna is, mielőtt csak sejtettem volna is, hogy mi a filozófia. Később gyakran csodálkozva ismertem rájuk. Különben ez tán egészen közönséges dolog, mert én azt képzelem, hogy minden gyerek egy kicsit filozófus. De én sohase voltam más, mint ilyen gyerek-filozófus - mert csak poéta voltam. Itt szeretném megismételni és a magam módja szerint megokolni (de ez már messzire vezetne) azt a közhelyet hogy költő és filozófus teljesen azonos pszichológiai alapokra vezethetők vissza. Hogy én költő lettem (írtam már neked) a véletlen dolga és - most jön a másik fontos dolog - ez engem egy csipetet sem elégít ki. Nem tudom, a másik kielégítene-e? de egy darabig legalább mindenesetre. Nem csinálok illúziókat magamnak. A filozófia nekem elsősorban hatalmas kothurnus volna, amellyel megpróbálnék kilépni önmagambái. A dolog nem fog sikerülni: de jól fog esni a próbálás is. Amint látod, teljesen önzőén okoskodom, a magam élete szempontjából. Mindenesetre félek később a kőrbenf or gásnak és tehetetlenségnek azon érzésétől, amelynek legtöbb filozófiával foglalkozó embert előbb-utóbb el kefl fognia. Milyen boldog vagy te Valéria aki hozzá tudtad kötni a lelkedet valami nagy dologhoz■ Én valóságos nihilista vagyok - és ez igen bátortalanító tudat. Nem írok többet: hisz ez is már igen unalmas lehet neked. De igazad van: én mindent magamnak írok, még leveleket is. Légy türelmes irántam. Időnként mindenesetre hírt fogok adni magamról, s mindenről, amiről gondolom hogy érdekelhet. Nagy bálával üdvözöl Babits Mihály Pár is 1911. ápr. 19. 8, rue de la Barauillére Kedves Mihály, mikor a leveledet elolvastam, az első akaratom az volt, hogy azonnal válaszolok; mégsem tudtam megtenni, mert épen egy munkám (mondhatom neked, hogy első munkám) befejezése előtt álltam. Az utolsó lapjait írtam egy nagyon sok erőfeszítéssel készült tanulmányomnak, ami az első öntudatos dolgom s ami előtt semmit sem lett volna szabad kiírnom. Mikor elgondoltam, hittem, hogy igaz; mikor írtam, majdnem, gyönyörködtem benne, hogy igaz; most, mikor befejeztem és tudom, hogy ott van Bergson íróasztalán, most úgy érzem, hogy sápadt, szegényes dolog az egész, hogy korán volt megírni, korán volt odaadni, hiába tudom, hogy meg kellett írni és oda kellett adni. Majd ha nyomtatásban lesz, elküldöm neked; hogy nézd meg mit próbáltam eddig és mit akarok ezután csinálni. Hanem a leveledre de sok mondani valóm volna! Jobban értelek, mint hiszed, mert mosolygásról, nevetségesről beszélsz és te tudod, hogy csak akkor nevetünk, mikor nem értünk eléggé. Ha egyszer eljönnél hozzám egy hosszú, őszinte beszélgetésre, megtudnád, hogy én nagyon rosszul ismerem a nevetést. Nem vagyok szomorú, sohasem vagyok talán egészen szomorú, túlságosan szép hozzá az az élet, aminek csak az egyik fele az enyém, a másik egy másiké, aki olyan nekem, mint a világosság. Nem vagyok szomorú, de valami nagy kénytelenséggel tolul belém az élet komolysága. Van egy ártatlan komolyság, az állaté, aki még nem nevet. De van egy másik komolyság, azé aki már nem nevet s ez az enyém, amin nem tudok változtatni. Nehéz nekem kinevetni valakit, az igazán kacagni valóból is a komoly felét érzem. Nem vidám adomány ez, de nem bánom, hogy megvan, mert talán segít látni; úgyis olyan nehéz igazán látni. 48
