Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Csányi László: Dudith András, vagy a halhatatlanság nyomorúsága
hogy „Kopernikusz inkább Ptolemaioszt akarta magyarázni, mint a természetet”. Az sem véletlen, hogy Kopernikusz felismerése, ez a mégiscsak bátortalan opinio, nem rendítette meg a tudós elméket: a jelenségek alapján csak újabb jelenségek között kereshették az okozati összefüggést, s így magától értetődő, hogy az üstökös és a dögvész, vagy a királyok sorsa között meg lehetett találni az időbeli egybeesést, ami egy logikus rend természetességét sugallta. Dudith, s ez is humanista vonás, nem firtatja a valódi okokat, de - s ez már a gondolat újkori forradalmát előlegjezi - tagadja a jelenségek egymást feltételező kapcsolatát, mert jól tudja, hogy az egymásmellettiségnek nem kell a logikai folyamatot is jelentenie. Ez, módszerét tekintve, teljes szakítás a humanizmus ekkor már jó évszázados gyakorlatával, jóllehet, a felismerés még mindig egy tapasztalaton kívüli gondolatkonstrukció része. Mindez elválaszthatatlan szellemi fejlődésétől. Dudith folyamatosan ábrándult ki a világból: Trident éppen úgy nem hozta meg a respublica Christianát, mint a reformátorok türelmetlensége, s Erasmus reménybeli pax-concordia eszményétől is egyre távolabb került a világ. Miben lehet hát hinni? Dudith mindenelkelőtt azt keresi, hogy miben nem szabad hinni. Például a kométák jósjieleiben. „Állítom, hogy még ha biztosan ismernők is az üstökös mibenlétét, anyagát vagy természetét, akkor sem tudnánk annak fényéből bármit - akár főt, akár rosszat - megjósolni.” A színvallást azonban nehéz elkerülni. Paleologus vagy Francken egész életében állít és visszavon, lázad és megtér. Erasmus, miként Dudith is, aggódva lesi a széljárást, mert a pápák változnak, császárok hitet cserélnek, vagy éppen a másik féllel szövetkeznek, ahogy érdekük diktálja, de mi lesz a gondolat szép szabadságával? Ezekben a vészterhes évtizedekben tulajdonképpen csak egy fikció élteti őket, mert Bázel vagy Boroszló kis szigetén már nem is a gondolat, hanem a gondolat reménye él, a szellemi szabadság illúziójának éltető képzete. Dudith sem kivétel, sőt életútja a szabályos humanista elszakadás-eszményt követi, pedig ha behódol a csábításnak, akár a pápai trón várományosaként is elképzelhetjük. Szerelmei is eltérítették az egyházi karriertől, de valószínűleg ezek is csak következményei voltak szabadságvágyának. Ez már a XVIII. század kötetlen deizmusát előlegezi: Isten jelenlétének mozdulatlan tényével szemben az emberi szabadság áll, s ez azt is jelenti, hogy a cselekvés szép kötelessége az emberre ruháztatott át. COMMENTARIOLUS Dudithot nem szabad Kopernikusz árnyékában olvasni, mert tudománya elmarad a kor legjobbjaitól, s bizonyító érveit a sokat ismételt humanista olvasmányokból veszi. Üstökös-magyarázata bizonytalan, nem tud többet Arisztotelésznél, sőt Plioius lehetségesnek tekintett magyarázata sémi érdekelte, s határozottan kijelenti: „Nem jönnek létre ugyanis üstökösök mindaddig, amíg a földről felemelkedő száraz kigőzölgések a levegőt be nem töltik és a magasba nem sodródnak.” Fontosabb azonban ennél a szemlélet frissesége, ahogyan felismeri a lehetetlen következtetést, ez pedig „oly módon jön létre, hogy annak, ami történik, vagy kevéssel utóbb bekövetkezik, okául tesszük meg azt, ami jelen van, vagy kevéssel korábban történt.” Rögtön a közelmúlt példáit hozza fel, köztük egy krakkói rablógyilkosságot, melynek tettesét elevenen megégették. Saját példájával is megtoldja: a Commentariolus írása közben lárma, szaladgálás zavarja meg, mert a konyhakéményből kipattant szikra tüzet okozott házában. „Tisztára őrült volnék, ha az üstököst okolnám, 21
