Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Tüskés Tibor: Weöres-variációk

illenek bizonyos rendbe, vagy ellenállnak a szorosabb összefüggésnek. Ilyen is van, olyan is - mondta. - Van, amikor a versek hajlandók valami nagyobb egységbe szerveződni, és van, amikor ragaszkodnak az önállóságukhoz, a különállásukhoz... - A beszélgetés végén Mallarmét idézte, aki azt vallotta, hogy a költészet szavakból áll: - Nem gondolatokkal ír az ember verseket, hanem szavakkal és szavakból, és azok a szavak mégis élményekké, gondolatokká állnak össze... - mondta Weöres, és példaként elmondta egyik rövid, nyolcsoros, a „fekete csókáról szóló” kis groteszkjét, szóversét. - A vers lényege a hangzás és nem a képvilág, amit hordoz - fűzte hozzá. (A beszélgetés nyomtatásra átigazított-átfésüit szövege a Tiszatáj idei júniusi számában olvasható.)

*

Van-e ezeknek az emléktörcdékeknek, adatoknak valamiféle összegezhető „tanulsága”, summázta? Milyen embernek és milyen költőnek ismertem meg Weöres Sándort a személyes találkozások alkalmával? Milyen kép él bennem a költészetével való több évtizedes foglalkozás, elemzés, értelmezés és a költővel való emberi kapcsolat nyomán?

Talán egyetlen kortárs magyar íróról nem éreztem annyira, mint Weöres Sándorról: költői költő, igazi költő, született költő, ösztönös-tudatos költő. Mások ezt úgy mondják, mitikus költő, sámánok rokona. Akár lehunyja szemét, akár a világra veti, a környezetében tartózkodó úgy érzi: a költő nemcsak a jelenben, hanem az idő, a valóság egy másik síkján is „otthon” van. Minden megnyilatkozása költészet. A vers olyan spontán módon, magától értetődő természetességgel és tisztán tör föl belőle, mint a hegyi forrás vize. Nem ismeri a feladat súlyát, az erőlködést, a lehetetlent. Nincs számára kis és nagy feladat. Nem mérlegeli erejét, hanem éli. Ahogy Bartóknál nincs lényegi különbség a Mikrokozmosz darabjai és a Concerto közt, azonképpen Weöresnél is ugyanaz a költő írja az „ócska sírverseket”, a Magyar etűdök-et, a Rongyszőnyeg-sorozat darabjait és a nagy versszimfóniákat. Életét teljesen betölti a költészet, permanens költő, minden pillanatban teljes értékű költő. Talán groteszk a hasonlat, mégis leírom: ha szúnyog csípné meg, ha tűvel ujját megszúrná, akkor is vers, és nem vér csordulna belőle. Ha poétikusabb hasonlatot keresek, a népmese jut eszembe: ahogy van mesehős, „leány, aki virágot lépik”, ő verset „lépik”: minden lépésére, amerre jár, nyomában vers fakad. Vagy maradjunk verseinél, e ek kínálják a leghitelesebb képet az analógiára. Ö a Tiroli ballada hőse, aki „Még gyermek-fejjel hajdanán” találkozott a patak partján élő titokzatos özveggyel: „Ügy éreztem, rontásaival / testem-lelkem tele, / s esküszöm, azóta sem tudom / hogy igaz-e, vagy mese.” És ő az Asszony-ballada hőse, aki örökre a várfalak közé van zárva, hol vasiakat őrzi a kapukat: „Nem szökhetek az otromba / várból haza sohasem.”

Ami nem minden alkotóra érvényes, Weöresről elmondható: nála az életmű és az ember összemérhető, az alkotás és az élet tökéletes összhangban van. Mi jellemzi Weörest? Mesterségbeli tudás, virtuóz képesség, a géniusz ereje, kivételes tehetség egyfelől. És a művész személyi értékei, emberi lényének bája, tisztasága másfelől. Kedves, figyelmes, hálás ember. Nem lehet elfelejteni a mozdulatot, amellyel kezembe adta az Egybegyűjtött írások két vaskos kötetét, és megkért, vigyem el Pécsre az atyai jóbarátnak, Lovász Pálnak. És azt a másikat, amikor a dedikációt kérők gyűrűjében maga elé húzta a könyvet, papírra helyezte a tollat, és egy nyolcéves kisfiú könyvébe írta nevét: Weöres Sándor, így. Nem mulasztotta el a pontot sem neve után kitenni.