Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Pomogáts Béla: A harmadik nemzedék indulása - Takáts Gyula levélgyűjteményéhez
ba, amit a Nyugat hőskora teremtett és hagyományozott. A költői világ és nyelv feltűnő megújítása helyett klasszicizálni igyekezett a meglévő értékeket, továbbvinni a kialakult klasszikus tradíciót. A magyar líra „exogám” természetét azonban ez a nemzedék nem tagadta meg, költészetükre hatott a modern világirodalom is. A fiatalok következő közös fellépésére az 1935-bcn megjelent Korunk című antológiában került sor. A kötet Dénes Béla és Radnóti Miklós szerkesztésében készült, Forgács Antal, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Kis Ferenc, Radnóti, Rónai Mihály András, Sértő Kálmán, Toldalagi Pál, Vas István, Weöres Sándor és Zelk Zoltán verseit közölte. Fejtő Ferenc bevezetője, ahogy imént Babits kritikája, a nemzedék egy fontos tulajdonságát hangsúlyozta: „A mai líra eszménye nem a támadó, hanem a védekező hős.” Ezt a tulajdonságot emelte ki a fiatalok jelentkezését nyugtázó Szerb Antal is a Válasz hasábjain. „Az új generáció költői - hangoztatta - nem férfit énekelnek, hanem lírai költőt. Nem röstellik költőnek nevezni magukat verseikben, nem röstellik már leírni a »dalolni« szót, és a póz, amelyben lefestik magukat, sokkal kevésbé férfias. (. . .) Mintha a régi értelemben vett költöiség támadna fel bennük. Az a fajta költöiség, aminek Babits és Kosztolányi oly nagy mesterei voltak” Ez a minősítés a harmadik nemzedék természetének és törekvésének lényegébe vágott. Az a széles körű vita, amely a nemzedék körül kialakult és egy évtizeden át tartott, maga is a fiatalok költői tudatát, a költészetről kialakított fogalmát vette vizsgálat alá. Ezt a vitát Kassák Lajos, Németh Andor, Kelemen János és Korvin Sándor kezdeményezte, és Halász Gábor folytatta szinte csillapíthatatlan kritikusi szenvedéllyel. Valójában azóta sem jutott nyugvópontra; a harmadik nemzedék költői tudata és a költészetről vallott elképzelése, ahányszor szóba került, mindig új vitát kavart. Ennek a vitának a középpontjában a befelé fordulás ténye és a lázadó hajlam hiánya állt. „Nyugalom mindenütt, elmosódó hangulat, és sehol egy kiáltóbb szín vagy kiszögellő sarok” - írta róluk Kassák Lajos. „Az önkényes elszigetelődés, a magyar szellemiség »szigethangulatának« tulajdonképpen az előző nemzedékek politikai szerepvállalásának s e szerepvállalás csődjének visszahatása (. ..) Az új költőnemzedék a diktatúra légkörében nőtt fel” - hangoztatta Németh Andor. Halász Gábor 1937-es A líra ellenforradalma című híres tanulmányában ugyancsak a második nemzedékkel vetette össze a harmadikat. József Attila, Illyés Gyula és társaik, szerinte, közösségi szerepet vállaltak, cselekvő költészetet teremtettek, tettekre akartak buzdítani. A fiatalok viszont „csak befelé figyelnek; a visszhang fontos, nem a lehullott hang, és nem a jelenteni, ábrázolni, izgatni akaró szó, csak a zengés. Magukra vannak utalva, elemi indulataikra, feltörő érzéseikre, amiket - úgy érzik - senki sem élt át előttük ily ösztönösen és mégis önemésztő tudatosan, ily szívdobogva és groteszk hányavetiséggel, mint ők, a játékosok és mártírok, táncos kedvűek és a halál eljegyzettjei. A költészet fejlődésének daykás, kerény'ts, reviczkys szabadcsapatai.” Halász Gábor időről időre megismételte, továbbgondolta ezt az ítéletet Űj magyar költők, A század gyermekei, Továbbjutni és Tiltakozó nemzedék című tanulmányaiban, Radnóti, Weöres, Vas és Jékely verseiről írott bírálataiban. Valójában ő volt a harmadik nemzedék legkövetkezetesebb és legszigorúbb kritikusa, aki minden alkalommal számon kérte a lázadó hajlamot, a feladatvállalást, a kísérletezést. A nemzedék, különösen Radnóti vagy Vas István valódi törekvéseit és helyzetét azonban, úgy tetszik, nem ismerte fel, nem vette tekintetbe azokat a 7
