Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Szilágyi Mihály: A 18I.századi boszorkányok Tolna megye Duna menti községeiben

áldozat testét gyertyákkal égették, és végül nyolcadik lépésként tüskés falóra ültették. A korabeli följegyzések szerint a kínzásnak ez utóbb bemutatott módja elkerülhetetlenül megtörte az áldozatot és vallani kezdett. Ezt tette Fejér Ilona is a simontornyai börtön vallatószobájában.42

A vádlott kínvallatása után az ügyész többnyire halálbüntetés kiszabását indítványozta („másoknak rettentő példájára elevenyen megh égettessék”). Máglyahalálra ítélték Herczegh Istvánná dunaföldvári asszonyt 1714-ben, majd 1741-ben Fejér Ilona madocsai, Boda Katalin és Tamás Zsuzsa dunaszentgyörgyi, végül Vörös Ilona paksi vádlottakat. (A kálvinizmus egyik hazai fellegvárában, Tolna mezővárosban a mohamedán időszámítás 965. évében - 1557. október 24. és 1558. október 13. között - megégették a boszorkányság hírében álló Dorka asszonyt. Ezt az adatot a budai török kincstár pénztári naplója őrizte meg. Sajnálatunkra a periratok nem maradtak fenn.)43

A halálos ítéletek végrehajtásánál kivételt tettek Fejér Ilonával. Gyenge fizikumára és előrehaladott korára tekintettel előbb lefejezték és csak utána vetették testét a lángok közé.

Tanulmányunk végéhez közeledve felötlik bennünk a kérdés: Mennyivel lettünk tájékozottabbak? Van-e valamilyen tanulság, amit levonhatunk az emberi tévedéseknek abból a lehangoló történetéből, ami e cikkünkben foglalkoztatott bennünket?

A boszorkányperek lámpást adnak a kezünkbe, amellyel bevilágíthatunk a Duna mente társadalmának hiedelemvilágába és történelmének homályos sarkaiba is. Ugyanakkor még nem mondhatjuk el, hogy feltártuk a boszorkánynak, mint kiemelkedő személyiségtípusnak a teljes habitusát. Választ kerestünk arra az izgató kérdésre, hogy miért vetette ki magából a reformátusok vezette községek népe a boszorkánygyanús elemeket, de a kérdésfeltevésre ma még nem tudunk megközelítően sem egyértelmű választ adni.

Az előkerült periratok társadalomtörténeti megfejtése országos szinten is lassan halad előre, ugyanis a vádlottak és a tanúk vallomásai, bár néhol világosak és megbízhatónak látszó adatokat szolgáltatnak, másutt annyira homályosak és hézagosak, hogy a kutató időnként csak hipotézisekkel tud hidat verni az események között. Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a boszorkányperek vizsgálata önmagában nem tesz bennünket képessé a 18. század emberének megértésére. Talán sohasem tudunk majd igazában a vádaskodások pszichológiai kérdéseiben az ő álláspontjára helyezkedni, az eseményeket az ő szemével nézni. Amikor emberek és állatok megrontásának körülményeit tanulmányozzuk: szívünket nem dobogtatják meg ugyanazok az indulatok, mint az övét; a periratokban olvasható vádak nem késztetnek ugyanarra a következtetésre, mint a korabeli ítélőbírákat.

Eredményeink és kétségeink kifejtése után úgy összegezhetjük cikkünk mondanivalóját, hogy talán sikerült a Duna mente történelmének egy epizódjához, eszmetörténetének egyik legvitatottabb s egyben legborzalmasabb fejezetéhez a megismerés egy tégláját szállítani. De vakmerőség azt képzelni, hogy bárki is képes lenne ma a boszorkányperek tanulságairól az utolsó szót kimondani.

JEGYZETEK:

1. Magyar Nyelv 1947. 1-2. szám. 12.

2. Tolna megyei Levéltár (továbbiakban: TmL). Acta criminalia.