Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Gyenes István: Olvasható-e Kemény Zsigmond?

nők tudják: a három szétdarabolása gyakorlati kényszerűség, mint egy szál virág vagy egy lepke részeinek megkülönböztetése, ami nem érinti a lényegbeli egységet.

Senki jobban nem szerette a nőket, és senki jobban nem félt tőlük. Tudjuk, hogy Kemény mindig kitért a boldogság elől. Elment három nagy szerelme közül az egyikhez - és végül visszanyelte magába a leánykérő szavakat. Átvillanhatott agyán, hogy a boldogság csupán illúzió: a Férj és nő elejétől végéig, keresztülkasul ezt példázza.

Kemény felfogásában - ez már akkor sem volt új - az ember középütt áll az állat és az isten között. Űj azonban, hogy a nő közelebb van az állathoz és az istenséghez, mint a férfi. És az egész mindenséget démoni erő rángatja láthatatlan szálakon. Albert végzetesen beleszeret a nevét, külsejét is folyton változtató démoni kaméleon-Idunába. Képes lenne megölni Elizt, hogy elvehesse Idunát. Shakespeare-i mondatok szakadnak ki gyűlölködéséből: „Miért kell Eliznek utániban állni? Elfogyott a felhők villáma? Miért néni jön a véletlen segítségemre? Hisz hány embernek nem tett a vakeset szolgálatot!”

Mélylélektani tanulmány tárgya lehetne a következő jelenetsor. Albert megalázva érzi magát Eliz nagylelkűségétől. Ehhez fűzi a regény rezonőrje, Terényi: ,,Bizonyos mértékig a legártatlanabb, legőszintébb nő is komédiás, színlelt érzésekkel és elpalástolt utó gondolatokkal.” Eliz el palástolt utógondolatai: tudja, hogy emberfölötti türelmessége Albert iránt végső soron önzés, önmagának és gyermeküknek akarja megtartani Albertet, minden eszközzel és mindenáron; ezért adja vissza férjének a szabadságát; azt is világosan látja, hogy Albert szabad útja csak öngyilkossághoz vezethet.

Keménynek volt sejtelme arról, amit később — a tények primitív egyszerűsítésével - „a nemek háborújának” neveztek el. Természeti törvény a nemek vállvetett küzdelme éppúgy, mint a harc egymással, egymásért vagy az ivadékokért. De Kemény lányalakjai és azok udvarlói, férjek és feleségek, szeretők és lovagjaik vérig gyötrik egymást. Mindig a másiktól várnak többet, mert „nem a szerelés, de a szerettetés a főelem a túlragadtatásra, az elkábulásra, az idegmámorra, szóval arra, amit ők boldogságnak neveznek - hogy milyen joggal, nehéz volna megmondani.”

Idegmámornak nevezi azt a nőies érzékenységet, amely a Kolostory Tamáshoz hasonló durva alakokon is eluralkodik. Finomabb formában nőiesen érzékeny Albert: sápadtan, remegő orrcimpákkal, gyakran az ájuláshoz közel gázol bele az emberek leikébe. És Kemény? Életrajzában olvassuk: „Fellépésében és modorában félszeg, nehézkes volt, a nyilvános szereplés izgalmában gyakran dadogott, gondolataiba belezavarodott, epilepsziához hasonló tünetek mutatkoztak rajta.”

Magasfeszültségű áramkörben élt, regényalakjait is egyik romantikus vagy démoni nagyfeszültségből a másikba löki. A törékeny Adélt a tuskó öcs veszi feleségül, erre Albert bosszúból megkérné Norbert bankár lányát, Elizt, de a lányt apja már a famulusának ígérte oda ... Perzselő félóra a bankár lakásán, a dialógus pattog — hely hiányában nem idézhetjük az egész jelenetet.

Kemény nem „szereti” a természetet, testben-lélekben éli, egy vele. Róma és a Campagna tömör, mesteri leírása után így folytatja: „Aki nem volt Olaszországban, nem tudja, mi a szín, s a déli tájak világításait élesnek és természetellenesnek fogja képzelni. Itt ha felhők jönnek, oly sötétté és komorrá borid az ég, hogy megdöbbenünk, s ha a látóhatár kitisztul, a nap mindent úgy elönt arannyal és ragyogó színvegyülettel, hogy szívünk örömreszketve földobog.”

46