Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám - Drescher J. Attila: Alföldy Jenő: Élménybeszámoló
mutatnak, akiket inkább más műfajból vél ismerősnek az átlagolvasó. A listából az is kiderül, hogy Alföldy - lévén maga is a fiatalabb, a középnemzedék felé közelítő kritikus és hivatásos olvasógárda képviselője - csak a példaszerű és példa erejű költői teljesítményt tartja mérvadónak, s ugyan elsősorban a felszabadulás utáni lírai termésre figyel, mely a lehető legsokszínűbb, normája egyértelmű: legyen a vizsgált életmű bár korunkba is átnyúló klasszikus, „nagy költészet”, vagy legyen a produktum ifjoncé, a megítélést ne tekintély vagy életkor döntse cl. Az efféle megközelítés a bátorságot sem nélkülözi. Mit feltételez e komoly szándékú, az áttörés képzetét is felidéző elhatározás? Mindenekelőtt kritikusi és eszmei tisztánlátást (mert hitvallása is kultúrpolitikai ihletésű és igazságpárti), becsületességet quasi megbízhatóságot, s nem utolsósorban alapos esztétikai felvértezettséget, mert csak ezzel együtt érvényes az említett többi feltételi. Kell végül az értékfelismerés érzékenysége és az értékre való rác-sodálkozás képessége. Alföldy gyűjteményében vannak pályaképeik és hagyományos, kritikai kicsengéssel felnőtté nevelt recenziók. Valamennyi egy tőről fakad: Alföldy Jenő kritikus és közolvasó élményéből, ezért a köteteim is: Élménybeszámoló, s ez önmagán is túlmutatva az (értékről elmondottakat idézi, mert az élmény és az érték is édestestvérck valahol, lelkűnkben, tapasztalatainkban, emlékeinkben. Beleavatkozhat-e a kritikus az alkotó öntörvényű világába? Nem minősül-e magánlaksértésnek egy-egy, jóindulattal leírt vagy éppen végig nem gondolt ige, feddő szó? Feljogosítja-e a kritikust helyzete, hogy egyéni véleményét a közvélemény hangjaként tolmácsolja - a remélten gondos olvasat mellett? Ezek etikai és műhelykérdések már, s ennek kapcsán a kritikust is színészhez hasonlíthatjuk, a megoldást illetően: saját értelmezésében adja elő az adott szöveget, egy-egy hangsúlyon igazíthat, de e „szellemi szinrevitel” (Mallarmé) is csak arra adhat módot, hogy a kritikus megpróbálja elhitetni velünk, amit mond, s hogy kitűnjék szavaiból az eltökéltség. Az olvasót nem helyettesítheti. S új, nagy gond, hogy a kritikusok sem mindig értenek egyet! Kinek hihet, higgyen az olvasó? (Ti. melyik kritikusnak?) Vagy magát bízza mégis receptoraira, józan és romlatlan ösztöneire? Ezért véljük meghatározónak, ha a hihetőség (Alföldy esetében kitüntetett módon) a nyelvi megformálás alaposságával, igényességével párosul. Alföldi tudja, hogy a kritikusnak nyelvileg is adnia kell magára. Nem ellenőr vagy ellenfél, hanem az alkotóhoz (író, költő) hasonlóan a nyelv művelője. Ez adott esetben képi erőt is jelent, ugyan a kritikai stílusnak is két válfaja ismeretes: a racionális és az eszszéisztikus. Mindkettő célja a meggyőzés. Valószínű, hogy minél meggyőzőbb a nyelv, annál nagyobb a súlya a kritikus szavának is, így a nyelv rendkívül fontos katalizátor az élményátadás során. Kötetbe gyűjtött szervezett írásai, közel tízévnyi termésből válogatva, poétikai értelemben is előnyös oldaláról mutatják be a kritikus Alföldy Jenőt. Itt említjük, hogy a kötet kronológiáját nem az egyes írások időrendje adja, hanem a fejezetes, utólagos elrendezés, mindez az idő-folyamat jegyében (történelmi, jóslati, létezési, útkeresés-mozzanati értelemben), így a változó idő köré gyűlnek a lírai kirándulások jegyzőkönyvei. Az Alföldy számára mérvadó kritikuskortársak som maradnak említetlenül. Nyelvi lendületessége, nagy affinitásé képzelete és írót idéző leleményei, úgy vélem, más műfajú alkotót is rejtenek, ígéretet is jelenthetnek, ha ugyan szándékában állna s hite szerint való lenne a „pálfordulás”, a rabló-pandúr szerepkör felcserélése. Valamennyi elemzése történelmi beágyazásé, ezzel együtt hiteles és pontos a pályakép vagy arcélvázlat, remek írásindító tételmondataira külön is felhívom a figyelmet. Költő-hőseit olykor nem is titkolt, pártfogóan érzelmi töltésű rokonszenve kíséri. Ahogy ő vall erről: „Nem tudom többé hűvös kívülállással szemlélni költészetét: a késlekedő nemzedék végre valahára beváltott ígéreteinek egyike” - mondja Szentmihályiról. A Mesterek, tanítványok fejezet két kitűnő tanulmányt is rejt, a fejezetcím-adó mellett a költőkről, epi gon okról szóló jelentős irodalomtörténészt avat, ha ugyan nem irodalomtörténész eleve a bármely korszakkal foglalkozó kritikus is. S itt veti fel a korábban jelzett gondot, gondolatot, a kritikus legnagyobb felelősségét: a pályakezdők megítélése során szigorúság és sajnálkozás keveredését, de gondja a - fiatal - kritikus hatásának esetlegessége nemzedékére meg a közösségi visszhangot illetően is. Kiemelkedően érzékenynek és tanulságosnak vélem a Tóth Erzsébet verseskönyvéről írott kritikát. Alföldy sok 75
