Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Szakolczay Lajos: Vak Béla király - Székely János drámája

megvakította. „Erős, sziklaszilárd egységre törekedtünk; legyen Magyarország az a belülről megbonthatatlan, kifelé békés, bölcs hatalom, amely semmit sem tesz, de résen áll mindig, s az egyensúlyt szavatolja.” Hozzáfűzhetnénk még az alapigazságot, mely a nagy moraliákat, így Székely János Vak Béla királyát is, fölragyogtatja: „Törvényes uralkodónak nem érdemes más úton járni.” Miért? Ismételjük meg a korábban már megpendítettet: „végtére jövő is van a világon”. Ha emlékszünk még, ez a jövőkép nem engedte hevítetni a templomba (Caligula helytartója) Petronius-szal a templomot s végső soron az Istent meggyalázó aranyszobrot, a császár hatalmának megtestesítőjét. A nép, a becsapott, lenne megtiporva evvel, s nemkülönben a szentély, mely „a nép szellemi lakhelye”.

Székely János drámahőseit leginkább tetteik elmaradása gyötri, amit, kínáljon bármiféle ütközést a helyzet, így vagy úgy elmulasztottak. Nem cselekvő, inkább jórészt magatartásformákat, világfölfogásokat, történelemértelmezéseket fölmutató hősök. Esszenciái mindnyájan a drámaíró gondolatának, példák és moralitásuknál fogva követendők. A Vak Béla király-ban sincs másképp: történés kevés akad, de mégis kezdettől fogva megragad a dráma. A tragikus helyzetet nem csupán az teszi élményszerűvé, hogy a modell értékű szövevény egy-egy szála (hatalom, erkölcs, politika) a mai korig bonyolítható, hanem a választás dilemmája, mely kisebb részt függ az egyén szabadságától, jobbára nagyon is körül van határolva. Petronius és Vak Béla király, mindenik a maga módján, próbál menekülni a kelepcéből. Petroniust, Barakiás, jeruzsálemi főpap vezetésével a lázongó zsidók győzték meg: nem cselekedhetik saját lelkiismerete - és a nép ellen.

Vak Béla király egységet akar, vágya: Magyarország legyen független, erős. Mert a másik fél — párt, csoportosulások - hangját elnyomja, noha jottányival különbözik csak az övétől, bukását hozza. Neki saját jósága, erkölcse a visszahúzó erő, a kelepce. Megrendültségünk is az övé: a mocskos, az államiság megszilárdításának leple alatt jobbára a személyes érdekektől vezérelt harcokban egyedül ő tud tiszta maradni, és vak létére egyedül ő a látó. Az már a moralitást drámaköltészetté avató író mesebonyolításából következik, hogy abban a trónviszályokkal teli, nyughatatlan korban, melyben kikezdhetetlen, megértő, humánus, elvi ellenfeleit különféle pozíciókhoz juttató király áll az ország élén - fejek hullanak, működik a vérpad, új és új koholt per kitalálásán szorgoskodik a besúgók sokaságát foglalkoztató „gépezet”. Ármánykodás, fortélyoskodás, és vér, és vér mindenütt.

Ez a „Shakespeare-i” világ - egyben ellenpont - szolgál hátteréül a szüntelen jó gyakorlásának. Vette el szemevilágát Vak Bélának s jóllehet véletlenek sora is közbeszólt, kényszerítette: hatalomra jutván ő másként cselekedjék. S akik megvakíttatására, életének elvételére esküdtek Kálmán király előtt, most ugyanazok harsogják; éljen a király! Márkus és Achilles a két pondró, nekik jut a szerep: egy „történelmi” kaméleon szolgálatainak megmutatása. A tányérnyalóvá vedlett főurak ósdian utálatos és sajnálatosan mai álarcot viselnek, mégis elmaradhatatlan kellékei a hatalomnak. Számít rájuk a politika; bárkit kiszolgálnak - egymással rögvest ellentétes államalakulatokat, eszmerendszereket is -, hűbéresei a kornak, s mert tudják: fejük bármikor lecsapható, alázatos alkalmazottai a szolgálataikat követelő, elfogadó (?), kívánó (?) erőszakszervezetnek. A Vak Béla királynak járulékos elemei, sürgölődnek, áskálódnak, besúgnak, gyanúsítanak.

23