Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Szakolczay Lajos: Vak Béla király - Székely János drámája
Vak Béla király Székely János drámája SZAKOLCZAY LAJOS: Elöljáróban érdemes fölidézni, hogy Székely János miként vélekedett jó másfél tized előtt, 1965-ben, Ötéves írói tervem című írásában: „Nem attól lesz elsősorban újszerűvé, maivá a költő, ha unalmas buzgalommal tovább próbálja bontogatni a már amúgy is felbontott hagyományos formákat. .. Igenis maivá és korszerűvé teszi ellenben az, ha képes tudatosítani a kor újfajta emberi létkérdéseit (melyeket egyébként saját bőrén érez), ha magas szellemi színvonalon, mint tényt és törvényt tudja azokat megjeleníteni költészetében; szóval ha kibontja a valóságból azokat a benne szonnyadó, új gondolatokat, amelyeket eddig nem lehetett, és éppen csak most lehet kibontani. A valóság fényeiből kiinduló általánosító- és ítélőkészség, a szintézisre való szellemi alkalmasság, az igazság kimondására való becsületes hajlam szerintem ma nemcsak a korszerűség, hanem egyáltalán mindenféle költői tehetség kritériuma. Mindhiába tud valaki szerencsésen fogalmazni, dúdolva beszélni, vagy éppen hangzatosán illusztrálni kölcsönvett ismereteket, mindez keveset ér, ha egyúttal nem eredeti, mély gondolkodó is. Igen, hát az a különös rögeszmém támadt, hogy filozófusokká akarom nevelni magamat és költőtársaimat.” Ugyanebben az írásában olvasható az is, hogy mely formaeszközökkel kívánja mindez megvalósítani: „ . . . olyan költői fegyvertárat próbálok kialakítani magamnak, amely nemhogy eluralkodna, ellenkezőleg, teljességgel háttérbe vonul a tulajdonképpeni tartalom, a gondolat elől. Ékítménymentes, lényegretörő, a lehetőségek szélső határáig egyszerű és sima formát, amely épp azért tud háttérbe vonulni, mert mély gyökérzettel kapcsolódik költői anyanyelvűnkbe, apáink nemzedékének művészi hagyományaiba. . . Eredeti, mély gondolatiság, mégpedig olyan költői köntösben, melynek egyetlen becsvágya, hogy elfeledtesse saját költői köntösvoltát - ez az én vesszőparipám ...” A fontiek természetesen a próza- és drámaíróra is érvényesek, nem véletlenül idéztük őket. Az utóbbi években mintha átrendeződnék az életmű: egyre kevesebb vers íródik, helyét átveszi a próza (elbeszélés, kisregény, regény) és - meglepő módon - az egyre izgalmasabb drámák sora. Ezen váltást jelezte már, a költészettől búcsúzó fintorát mutatva, az a verseskönyv, mely szerényen a Maradék címet kapta. 1969-et írtak ekkor; lényeges a dátum, hogy jobban érzékelhessük mi minden készült ezután. A Soó Péter bánata s Az árnyék önéletrajzi jellegű, gondolati - filozófia és költészet határán lévő - prózáját egy bravúrosan összefogott elbe-21
