Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Laczkó András: Jegyzetek a tanulmányíró Babitsról
gál, amelyik - nyugodtan mondhatjuk - örökérvényű: a tanultak alkalmazásának tudatosságát „természetesen csak gyakorlattal érheted el.” Azt hiszem fölösleges részletezni, hogy milyen eleven gond ma is a tanulói gondolkodás és beszéd fejlesztése, mennyire szükséges itt a Babits által igényelt egység, illetve a túllépés a tantárgyi oktatási körén, az életre nevelés eszményéig: „Ez a tanulmány minden látszat ellenére is nem a könyvek, hanem az élet tanulmánya: nem is tanulmány, hanem nevelődés, edzödés az életre”. Ezeket az elveket igyekezett azután gyakorlattá változtatni dolgozataiban, esszéiben. A két vaskos kötet mutatja, hogy a költő-tanár itt sem tagadta meg önmagát. Értekező prózája sajátosan egyéni, eredeti jegyeket mutat, amelyek közül kiemelkedik - a formai változatosság, dinamikus feszültség mellett -, hogy az élőbeszéd közvetlenségét csaknem retori emelkedésig fokozza. Jellegzetesen huszadik századi stílust teremtett, de úgy, hogy a sorok mögött észrevehető a klasszikusok emléke. Egyénisége bonyolult fűzésekben, rejtett utalásokban nyilatkozik meg, már-tmár leheletfinom részletezésben, amelyekből kikerekedő összképet kell az olvasóknak együtt látni. Mélyről fakadó pátosza emeli magasságokig. Nyelve legszembetűnőbben az írástudók árulása című nagyívű esszében érvényesül. Ezt az írást kivételes figyelem illeti meg Babits tanulmányai közül. Az esszé címét és gondolatmenetét az akkoriban Európa-szerte híres Julien Benda könyve szolgáltatta. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy Benda művét csak ugródeszkának használja, mélyebben és alaposabban vizsgálta meg a XX. százzá addig kimondatlan problémáját. A francia az „árulást” abban látta, hogy a „szellemet a vak ösztön alattvalójává süllyesztették. Babits ezt a vádat kiszélesítette az egész szellemi életre. A baj forrását abban jelölte meg, hogy csaknem megszűnt a napi vagy éppen „kaszt” érdekeken felül álló igék hirdetése. Nem tekintenek az Erkölcsre, az Igazságra vagy bármi egyébre, ami irányt mutatna. Úgy látta, az Ész magamagát döntötte el a „trónról”. A kanti mű, a Tiszta ész kritikája óta a filozófia tevékenysége jóformán abban merült ki, hogy megrendítse az Ész tekintélyét. Nietzsche az Akarat morálját hirdette meg, Bergson az intuícióval az Ösztönt avatta a megismerés forrásává. A külhoni példák alapján mutatott rá Babits, hogy az írástudókhoz a „világítótorony heroizmusa illik”. Álljon híven, láthatóan akkor is, ha a hajós toposszal szólva - egyetlen „bárka” sem fordul feléje ... Az igazság abszolút jelijege mellett való kiállás időszerű és elevenre tapintó volt. Bizonysága ennek a tanulmány körül évekig gyűrűző heves vita. Ez utóbbi arra is utalás, hogy Babits vétója nem maradt hatástalan. Az érzékenyebbek felfigyeltek rá és lelkiismeretük érzékeny lapjára írták fel szavait. Volt, aki úgy gondolta, hogy az esszé programja lehetne egy megújuló szellemi kultúrának, amelyik az irodalmat és a művészetet visszavezetheti az örök ideálok kútfejéhez ... Az élet, a napi és testi értelemben felfogott élet eluralkodásában veszélyt látott. S amikor arról volt szó, hogy a hagyományokhoz kell visszanyúlni, akkor szinte önkéntelenül talált rá Vörösmartyra, aki - mint észrevette - megkísérelte a lehetetlent, a „földi menny” megteremtését. Babits persze nagyon vigyázott arra, hogy ne magyarázzon bele semmit Vörösmartyba, hogy ne önnön problémáinak visszavetítésével rajzoljon képet a nagy elődről. Vörösmarty-tanulmányaiban 24
