Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete
történet” típusának illusztrációjaképpen. Igaz ugyan, hogy Wehrli láthatólag nem kedveli az ilyen egyszemélyes, sőt, személyes irodalomtörténeteket, nem kedveli eltérő irodalom-világirodalom-felfogásának okából, de nem kedveli azért sem, mert nem leli bennük ama történetiséget, amely - szerinte - a világirodalomtörténetek jellegzetessége kell, hogy legyen. Szerinte Babits (s a többi ilyen jellegű irodalomtörténet) panteonként fogja föl az világirodalmat, azaz Wehrli Babits ama nézetével vitatkozik, amely csak az igazán kiemelkedő teljesítményekkel számol az ilyenfajta szintetikus munkában. A Wehnliénél nagyobb tisztelettel, de ez irodalomfelfogásban alapjában kételkedve helyezi el a világirodalom-történet megírására történt magyar és külföldi kísérletek között Babits Mihály művét Vajda György Mihály. Dolgozatának jelentőségét az adja, hogy az új magyar világirodalomtörténet-vállalkozás nyitányának szánta tanulmányát, és kísérletet tesz az ilyen típusú szintézisek osztályozására. Vajda megértéssel tekint az olyan vállalkozásokra, mint Babitsé, de - véleménye szerint - informatívabb jellegű és a nemzetközi irodalmi összefüggések törvényszerűségeit, a hasonlóságokat és különbségeket pontosabban demonstráló a nem csupán Európára szorítkozó irodalomtörténeti vállalkozás. A Vajdáéval érintkező nézet a szlovák Dionyz Durisiné, aki szerint a „kis” irodalmiak is részesei a világirodalmi folyamatnak, s az ismertség nem lehet kritériuma a világirodalmi jelentőségnek. Minthogy nem a világirodalom fogalmának meghatározására törekszünk, még csak kísérletet sem teszünk, hogy a nézeteket ütköztessük. Ehelyett egy, a két körvonalazott álláspont mellett (ti. amely Babits irodalomtörténetét költői munka gyanánt értelmezte, s amely irodalomtörténetként illesztette be a hasonló jellegű szintézisek közé) egy harmadikat, valójában mindkettő elemeit tartalmazó nézetet dokumentálunk. Hevesi András keveset emlegetett, pedig egy fontos szempontot talán először egyértelműen megfogalmazó recenziójáról van szó. Az egyik lényeges mondat így hangzik: „Babits könyve elemi erejű tiltakozás az új Európa ellen...” Ugyanakkor „ez a könyv mint ismeretszerzés forrása is kitűnően megállja helyét”. Mindez azért lehetséges, mert ennek a roppant olvasmányanyagnak szubjektív hitele van, Babits az az író-gondolkodó, „akiben az olvasás önéletrajzi ténye tárgyi igazságot és jelentőséget nyer”. Hevesi irodalomtörténetként is látja Babits művét, s a kevesek közé tartozik, akik ismeretterjesztő funkciójára utalnak. Finoman elemzi pl. a szemléletességre törekvést. Ehhez hasonlót írt Schöpflin Aladár is, aki különös hangsúllyal emeli ki Babitsnak valóban érdekes megfigyelését: Puskinra hatott ugyan Byron, de Puskin több vonatkozásban szárnyalta túl „mesterét”. E példa arra szolgál bizonyságul, hogyan kell értenünk az „eredetiséget”, a „tanítványok” többször különbek mesterüknél. Babitsnak ez a Schöpflin által is figyelemre méltónak minősített fejtegetése nagyon is egybevág a komparatisztikának a recepcióról kialakított, újabb álláspontjával. Így azt is írhatnók: Babits megsejteni látszott a korában divatos hatáskutatással szemben a kompratisztika célszerűnek mutatkozó módszerét. Azt azonban még utókora sem igen kísérelte meg, hogy az Európai irodalomtörténetet ne csupán egy magatartásforma dokumentumaként lássa, hanem egy irodalomszemlélet kibontásaként is. A Legutóbbi időben Reisinger János tett kísérletet arra, hogy Babits és Horváth János irodalomfogalmát szembesítse. S ezt 7
