Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

FRIED ISTVÁN:

Babits Mihály európai irodalomtörténete

Mint minden jelentős mű: egymással ellentétes vélemények kereszttüzébe került. A kortársi kritikák és „utókora” megoszlottak megítélésében. Értékeit elismerték, csodálták a szerző felkészültségét, előadásmódja érzékletességét, de - viszonylag - keveset idézték. Szerb Antal könnyebben olvasható, szellemes (s most e szót úgy használjuk, hogy valamennyi jelentésárnyalátát beleértettük) világirodalom-története kissé elhomályosította. Az irodalomtörténészek költői műként tekintik, tisztelettel bár, de jórészt hallgatnak róla. Költők pedig a maguk „európai” irodalomtörténetét igyekeznék kialakítani, fordításaikkal, tanulmányaikkal a maguk költői pozícióit igyekeznek erősíteni és - viszonylag - ritkán nyúlnak Babits műve után.

Elfelejtett vagy félreértett műről lenne tehát szó? A Babits-kutatás nem feledkezett meg róla. S ha a kortársi vélekedéseket is számba vesszük, sarkítva két álláspont körül kristályosodnak ki a nézetek.

Halász Gábor adta meg az alaphangot. Nem irodalomtörténetként, nem tudós tanulmányként, hanem írói önarcképként, nemzedéki vallomásként fogta fel e Babits-művet, melyhez méltó stílusban írja le: milyennek látja az európai irodalomtörténet ürügyén aZ „elveszett idő keresésére” induló költőt. „A rejtőzködő lélek, amely örök szerepjátszóan nyilatkozott meg a versben, és bujkáltató célzásokkal közölte legfőbb élményét is, a kultúra vágyát, most mint a könyvek Casanovája emlékezi vissza hódításait, áhítatosakat és frivolakat, buja színekben pompázol és nemesen egyszerűt, előkelőén megközelíthetetlent és támadóan szenvedélyest, az asszonyi sokféleségen túltevő tarkaságát évszázadok mesterműveinek...’’ Másutt még nyíltabban formálja meg véleményét, határolja el magát a babitsi állásponttól: „lényegében önarckép, egy ízlésformáé (...), egy ifjúságé...”

Az elhatárolás nem feltétlenül szembenállás, a nemzedéki különbség hangsúlyozása nem feltétlenül gyökeres szembefordulás. Annál kevésbé, mert Babits esszéiről szólva, Halász Gábor a számára rokonszenves magatartást konstatálja: Babitsban a poéta doctust és a homo moralist látva. Ez nem lehetett távol Halásztól sem, s az a mód sem, ahogy Babits az „irodalomtörténet egységé”-t művészi egységként láttatja. Az irodalomtörténetben is végeérthetetlen regényt fedezve föl, melynek „hősei az irodalomtörténet alakjai, Goethék és Byronok,

5