Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről
folyó!” Ismételhetjük, itt „még” a mese-történés kiszolgálása is megkívántatik az anyagtól; ez a szerep később el-elvész, s többlet-energiák szabadulnak fel, a vers átfogóbb, rejtelmesebb szervezésére. De a hely-konkrétsága, a pillanatnyisága akkor is meg-megmarad megannyi résznek! Ez a sajátos többlet szintén jellemzi a vers-egészet szigorúan szolgáló Juhász Ferenc-i képet, vers-helyet. A tágasság is szerephez jut: „lóra, lovasra ráborúl az Angyal, / a Hatalmasarcú, vicsorgó fogakkal. . .” (Megfigyelhető a verssorok változó hosszának könynyedsége, ennek a „mellékességnek” is kifejezéshordozó ereje van alkalmasint.) „ . . . vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya”, olvashatjuk, s itt nemcsak a távoli, de az egyébként össze nem is tartozoó szervek, szerves részek kerülnek tőszomszédságokba. Az ing „jelzője” itt már, kötőjelkapcsolással, a „növényfátyol”. Külön említést érdemel a mese-könnyedség, mellyel Juhász pontosan a helyére teszi, azaz: a helyén tartja a képalkotás módját-eszközeit. A fogsor „tőr”, és mellette: „csontoszlop-lábszár” van s „koponya-kéve”. A tágasság ismét: „Öshajó-potrohán lélegzőablakok”. Egyáltalán nem érzem a kozmikus képek-képzetek kopását. Ezeknek a vers-helyeknek, összetétel-jellegeknek és képzeteknek a hatása ma is hibátlanul eleven; ahogy későbbi, felfokozottabb erejű „társaiké” is az. A maiság groteszkjét szolgálja a „gumi-toka”, amely, persze, a verslélegzet nagyobb egysége okán zöld. Megindul a szépség áradata is, az eszköz kibontakozik: „ ... csillognak meredten: / a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek, / a szempillátlanok, szemhéfnélküliek, / a zöld csontsziklás nőtt csiszolt-seftlapú kristálygombák”. íme, a sorok meghosszabbodása; a kötőjelek nyelvtanon túli szerepe! A „nélkül”-fogalom fokozása következik, szintén a szépség közelítésével: „a szemüreg-nélkiili merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák, fsa mellékszemek is, mint gombostűfejek . ..” Valós világ és fantáziavilág illeszkedik egybe, sarjad egymásból. A részletek hatalma eluralkodik; ám a hatás újra egységes, és ez az egység sugallja a tárgy összetartozását, bonthatatlanságát is. Ahogy a makro- és a mikrokozmosz, úgy áll kölcsönhatásban, egymást feltételezve rész és egész, szétbontakozás és tömbszerű hatás. Ekképp „szimatolnak ... / ... arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak...” Az ismétlés már enyhe változat, mint itt is mindjárt: „ ... nézi ...fa kopoltyúként lihegű szájlebernyegeket, / a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei...” Sőt, az összetételek egyre merészebbek: „gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival. . .” Az önkívülethez hasonló állapotban jön létre ez az összetétel; a teljesség önkívülete ez (hasonlatként mondjuk!), mert a részre kárhoztatott emberi lény másképp nem bírja az őt meghaladó nagyságrendet felfogni, megdolgozni, érzékeltetni. Az elemek visszatérnek: a zöld, a gumi, a nélküli, a csont, az üveg. A tövis és a fej ismétlődik, s még más fogalmak, tárgyak is ugyanígy. Kemény és lágy váltja egymást, valósra elképzelhetetlen, látomásra zömök földszerűség következik. Idézzünk néhány sort, még mindig az 50-es évek elején született „meséből”: „ .. . mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája, / az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája: / tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák ...” A jelzők, az előtagok egymással is kapcsolatba lépnek, a természet lehetőségeinek többirányúságát mutatván, a költői önmeghaladás, a látomásos tisztánlátás többletét példázva. A részletezés során a pontosság hangsúlyozása is költői eszköz; ezért olvashatjuk az alsó és felső állkapcsok előfordulásának tényét külön, ezért történik utalás a fülre is például, amikor csak az ajkakról van szó; ám a cél a minél nagyobb teljesség — a 16
