Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Demény János: Castelseprio

nyesnek és méltatlannak tűnik bármi muzsika” (182), Romanus zenéjének célja: „hogy démonokat babonázzon meg és lelkünk megtisztítására, fölemelésére kényszerítsen” (196), Romanus úgy jelenik meg itt, mint „fehérek közt egy európai” - ahogy József Attila invokálja versében Thomas Mann szellemét. „Mint a keleti gótok közt egy római” - „Romanus”: ezzel a névvel Molnár eléggé tendenciózusan operál. Az éjszaka füstös mécsesénél Boethius az íródeákjának, Dementiusnak diktál: „Közmondásszerűen mondják: »Romanus«, ha sértőt, kellemetlent, akár fölháborítót akarnak zenében jelezni. Nekünk, a mester híveinek pedig az ő neve jelent fönségeset, utolérhetetlent. A kárhoztatok: többség; mi vagyunk a lesajnált minoritás. Hát nem illik-é ugyanígy a »római« névre egyáltalán?!” (141) Hát nem illik-e ez a jellemzés Bartók korabeli fogadtatására egyáltalán? - kérdezhetjük. S nem kell-e górcsővel végigszántani e könyv sorait, hogy nyomozzuk benne tovább Bartók életének sok ismeretlen részletét?

A kötet másik csodált művésze Martianus. (Valójában koraközépkori latin író és zeneteoretikus volt, aki Molnár regényében vérbeli alkotóvá, eredeti emberi karakterré, bámulatos jellemmé lényegül át.) Boéthius rendíthetetlenül diktál: „Nélküle senki volnék, általa lettem Boéthiusszá! (. ..) Ö volt számomra a szépséges Perikies, a szentséges Pythagoras és a fenséges Pindaros együtt.” (56) „Martianus arra oktatott: át kell itatódnunk a népi dal aurájával, úgy lesz belőlünk igazi zenész.” (64) „Martianus forradalmár volt, de úgy, hogy minden újításra tüstént rácsapott a rend nevében. Ügy tehát, mint nagy államalkotók, egy Solon vagy Numa Pompilius...” (67) A VI. században élő valóság volt a klaszszikus hagyomány, ez időtől vált egyre inkább azzá, az ilyen nevek tehát nem kongtak üresen az olvasók elméjében, ahogy Martianus sem a miénkben, hiszen rögtön reá kell ismernünk, ez Kodály! „...egyedül rótta az utakat, kedvelője lévén hosszas és veszélyes bandukolásnak, hegyen-völgyön-vízen át. Mintha éveken át szűrte volna kijelentése kvinteszenciáját, hogy mihelyt ajkára lép, már kész kristály legyen...” (52)

Molnár regényében azonban színre lépnek más jelentős, korabeli-korunkbeli személyiségek is. Boéthius alexandriai időzésénél például (a regény leghosszabb fejezete) két kiváló filozófusról olvasunk, akik szónokként váltak ki a sorból, hogy „népszerűsítsék” a tudást: „Az egyik mézajkával, a másik bármi jelent (praesens-t) megvető fönségével tündökölt.” (186) Gerainios a görög mitológia, a görög vallás megszállottjaként, lenyűgözően, dallamosan prédikált: „E mesternek úgy folyik ajkáról a szó, mint gyümölcsből a csörgő nedű. Szívesen harapnak belé újságra éhes fogak... szertartások eredete, papság és misztériumok: mindezt csak úgy kirázza ruhája ujjából, szavai pompájával és arcjátékával tarka theátrumot rendezve.” A másik filozófus Hammons névre hallgat: „Ennél már a közönség sem sugárzó és részegült. Inkább magába mélyedő, halk szavú, a gondolat súlyától lenyűgözött és töprengően magábaroskadó. Hammons egyhangúan és apathikusan ad elő. Mennél döntőbb a gondolat, annál egykedvűbben zárja szavakba. Hatásának ez a titka.” (187) A két alexandriai nagymesterben, Gerainiosban és Hammonsban, nem nehéz felismernünk Kerényi Károlyt és Hamvas Bélát, a harmincas-negyvenes évek oly sokat szereplő két magyar filozófusát.

Bizony, érdemes mindvégig nagy figyelemmel olvasni ezt a játékos bújócskáktól izgalmas, folytonos tűnődésekre késztető regényt.

32