Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom

séget, a történetietlen történetiséget látja bele a Háború és béké-be, amely nem konkrét történelemhez, hanem általában az élethez kötődik, mintegy homéroszi teljességgel.

Még árulkodóbb az Iljics Ivan halála c. elbeszélés kétféle magyarázata. Kosztolányi 1910-ben jegyzi meg: „Egy kövér és igénytelen hivatalnokról, liftes Ivánról tragikus novellát írt Tolsztoj, mert meghal, és minden ember tragikus hős, mert meghal. Engem ennek a novellaalaknak szenvedése évekig kísértett...”

Babits nézőpontja és így következtetése más: „a sötét naturalista világlátás dokumentuma (...) A század nem egy nagy írója nézett már izembe az élet rettenetességével és sivárságával. De talán oly intenzív módon senki sem élette át ezt az olvasóval, mint Tolsztoj az Iljics Iván halálában, Iamely égy ^mindennapos betegség lefolyásának páratlanul realisztikus rajza a kínokon át a halálig.”

Kosztolányi a halállal tragikus hőssé váló kisember rajzát értékeli, Babits az élet sivárságának és rettenetességének ábrázolását. Kosztolányi megállapítása a tolsztoji novellától az általános, az egyetemes felé tartó utat jelöli, Babits csupán realizmust, szuggesztivitást lát a műben. Kosztolányi a mohó étvágy, az öröm poétája volt, művészetében magatartásában központi helyhez jutott a szembenézés a halállal, az egyes ember tragikuma, mert meghal; Babits fejtegetése a tolsztoji szkepszist hangsúlyozza, az elmúlásra írt nem lelő ember kétségeit. Kosztolányi elrugaszkodik Tolsztojtól és művétől, „és minden ember tragikus hős, mert meghal”; ez már nem Tolsztoj, ez nem Ivan Iljics, itt a Halotti beszéd Kosztolányija előlegeződik. Amit a Számadás c. kötet több „nagy” verse bont ki, azt itt csírájában látjuk. Szauder József, Sőtér István és újabban Kiss Ferenc motívumnyomozásaihoz, elemzéséhez ezt a Tolsztoj-portré ürügyén megszólaltatott költői vallomást tesszük. Babits „kínok”-ról beszél, sivárságról és rettenetességről, s ez egészen más attitűdre vall, mint a Kosztolányié. Szó sincs tragédiáról, a valóságról, a valóságelemekről, a reáliákról van szó. Egy monografikus feldolgozás nem kerülheti el Babits esetében sem a szembesítést: mit látott egyes írókban, mit emelt ki egyes művekből - s ennek hogyan felel költészete, prózája.

Az európai irodalomtörténetben mindössze kilenc orosz író kapott helyet (a névmutató betűrendjében: Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Goncsarov, Gorkij, Lermontov, Puskin, Tolsztoj, Turgenyev), igaz, a valóban legjelentősebbek, kiknek művei már akkor magyarul is hozzáférhetők voltak. Babits megbecsüléssel, a világirodalmi jelentőséghez mérten szolt - többnyire - írókról és műveikről, de pl. a Karamazov-testvérek kurta-furcsa tárgyalása mindenképpen feltűnő. Mindenesetre az orosz-magyar irodalmi kapcsolatok kutatóinak feltétlenül számon kell tartaniok Babits értékes hozzájárulását a klasszikus orosz irodalom magyar népszerűsítéséhez. De a tágabb szemhatárú komparatisztika is sok tanulságot levonhat az orosz-magyar irodalmi érintkezések jellegével kapcsolatban. Legyen e dolgozat kísérlet az ilyen jellegű összehasonlító irodalomkutatás lehetőségeinek felmérésére. Nyilván még több haszonnal járhat az egész európai irodalomtörténet feldolgozása, Babits irodalomteoretikusi, irodalomtörténész profiljának megrajzolása. Az eddigi próbálkozások azzal kecsegtetnek, hogy e téren is eredményeket hoz a kutatás. E kutatásból sem a genetikus, sem a strukturálistipológiai érintkezések földerítése nem maradhat el.

27