Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Fried István: Goethe és Babits római elégiája
FRIED ISTVÁN: Goethe és Babits római elégiája 1921-ben jelent meg Babits Mihály fordításainak új kötete, Erato címmel. S bár a fordítások egy része másutt is napvilágot látott már, így, együttesen, a világirodalom merészebb, szabadabb szemléletét, a szerelmi költészet páratlan értékű, ám bizonyos, nem feltétlenül kimondottan irodalmi érdeklődésű közönség szempontjából történő válogatását reprezentálta. Más kérdés, hogy ez az üzleti vállalkozástól sem teljesen mentes kötet egészében és részleteiben kedves volt Babits számára, az erotikus érdeklődés éppen az előző évtizedben más-más formában, eredeti alkotásban is jelentkezett. A kötetre visszatérve, igen jó, bravúros, szellemes és a költő csúcsaihoz méltó megoldások mellett gyengébb megoldásokkal is találkozunk: mintha a teljességre törekvés igénye béklyózta volna olykor a költőifordítói alkotókedvet és képzeletet. Pedig a római elégiák, ezeken belül is az ötödik, a Babits Mihály tolmácsolta, viszonylag korán felkeltették a magyar költő (k) és fordító (k) érdeklődését. A Babits Mihály által színdarabban is megörökített Kazinczy Ferenc a szerelemnek goethei ábrázolásmódját éppen ezen az elégián példázza, és állítja szembe - jó érzékkel - a nem-klasszikussal, az olykor csináltan érzékennyel, a differenciáltan érzelmeket ábrázolást az áttétel nélküli, talán parlagiasnak ható, de mindenképpen felületesebb ábrázolással, a Kisfaludy Sándoréval. S talán nem tévedünk, ha Kazinczy Ferenc erotikus lírai epigrammáinak egyik ihletőjéül Goethe római elégiáit nevezzük meg. Goethe magyar fordítói közül Szász Károly és Dóczy Lajos pillanatig sem habozott, mikor válogatásukban az elégiákra került a sor. Mindketten lefordították az elégiák sorozatát. Más kérdés, mennyire sikerültén. Pedig Szász Károly fordításai elé írott bevezető tanulmányában „páratlan szépségű cyclus”ról beszél, melyben „a vágy és sóvárgás a legtisztább szerelem” megnyilvánulása. Amit azonban Dóczy és Szász Károly nem tudtak megvalósítani (s amit, ki tudja, észrevettek-e egyáltalában), az éppen talán a lényeg: Goethe számára a szerelem ebben az időben alapvető emberi életmegnyilvánulás, amelynek megfelelése, párhuzama az e szerelemmel harmonikus antikvitáskópzet. Winckelmanni látomás az őszinte életörömről, görög derűről, egyszerű fenségről és csendes nagyságról párosul a római elégiaköltők artisztikus formáival, a disztichon édes üte-5
