Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása
ritmusát. Az ablakszerű látványkivágás kívülrekeszti a nézőt a kép teréből, mintha ő is a dombról látná a feltáruló tájat. Magávalragadó térélményt ad az előtér hangsúlyozott perspektivikus nagyobbodása, a szilárd egynézőpontúság, a levegős, nagy látószög és a felülnézet. A kompozíció izgalmas átlós és párhuzamos vonalakkal - de nem kontúrokkal - határolva, négy egymás mögötti, egyenértékű képsíkra épül. A jobb alsó képrész a hozzánk legközelebb eső sík, a völgykatlanra lejtő domb drapp-szürke kövekkel tarkított talaja. Erre a ferde síkra merőleges a bal alsó képmezőből felmagasodó, mediterrán atmoszférát teremtő fák és cserjék csoportja. Az őszbe hajló hangulatot a tűlevelű bozótos dús vegetációjának narancsos villanásai érzékeltetik. Érzelmileg telített, szálkázó ecsetjárás és kiegészítő, fürge pasztellvonalak adják a vékonyan festett felület érzékeny faktúráját. A formaadás elnagyolt, hiszen ez a hangsúlytalan motívum csupán a zöldek sűrű tömegének és arányának megérzékítésére szolgál. A folt kompozíciós feladata a jobb középső képrészt, - a második képsíkot - betöltő, hatalmas melegbarna szikla ellensúlyozása, amely pedig ismét ferde merőleges ívével erősíti az elindított vonalritmust. A részletezőn, pontosan rajzolt szikla mögötti — a valóságban alatti - harmadik képsík egyszerre nagyot távolodik. A buja vadnövényvilágot elhagyva, tekintetünk a távoli veteményes- és gyümölcsöskertek békés rendben sorakozó sárgászöld pontjain és kékeszöld lombkoronáin nyugszik meg. Mozgékonyabb ecsetjárással festette Rippl a derűsen bárányfelhős, világoskék égbolt keskeny sávját, amely a kép felső negyedét tölti be, ezzel a negyedik képsíkkal adva meg a végtelen távlat érzetét. Nem látni a tengert. Mégis ez a horizont felé mélyülő kék tónus, és a kép széle felé sűrűsödő, felgyülemlő apró felhők a tenger levegőjét, hihető közelségét éreztetik. A városkának a horizont szélén feltűnő foltja meglepetést és valódi esztétikai i galmat okoz. A harmadik és negyedik képsík között, azokat maradéktalanul és átmenetek nélkül elválasztva - talán tudatos, talán akaratlan - festői mondanivalót közvetít. A sárga falú, vörös fedelű házak barnás, drappos, árnyékolás nélküli kubusokká rendeződnek, egyvonalba illeszkedő elhelyezésük szűkszavúan lényegretörő. A házák-tetők balra tagolatlanabb, jobbra ritmikusabb foltja az előtér kétpólusú természeti képét az égbolt irányába teljesen berekeszti. A viruló természet nem képes behatolni az egymás mellé sorakozó, hallgatag házak közé. Az előtér egynemű, tiszta koloritjának kontrasztjaként az emberi környezetet idéző épületsorok nem napfényesek, sőt valami fátyolszerű, tompa derengésbe burkolóznak. A tetők sem élénkpirosak, inkább téglavörösek, nehogy a sok zölddel túl erős kiegészítő hatást keltsenek a sárga főszin mellett. A természet és a tárgyi környezet ellentétes felfogása okoz a képen kompozíciós feszültséget, megsejtetve a városi festő témához való viszonyulásának igazi természetét. Van azonban a kompozíciónak egy eleme, méghozzá a középpontban elhelyezett, s ezáltal jelentéktelenségében is jelentőssé váló eleme, amely ezt a feszültséget enyhíti. Egy utacska sárga szalagja szeli ketté ferdén a völgyet. A hatalmas barna szikla alól bukkan elő, és a gyümölcsfák mellett elhaladva a házak között tűnik el. Parányi figura halad rajta, talán a város, talán a hegyek felé, s ruháján az ég kékje cseng vissza.
