Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Kárpáti Kamil: Szárszó emléke és tanulsága
2 A szárszói jegyzőkönyv mai lapozgatója jól teszi, ha tisztázza a maga számára az akkori körülményeiket, s nemcsak azt veszi figyelembe, hogy ez a tanácskozás az emberiség legnagyobb vérzivatarának kellős közepén zajlott, a tengelyhatalmak oldalán harcban álló, vezető rétegeiben rohamosan fasizálódott ország földjén - ellenzékben, a rendőrkopók és papíron még mindig ellenzéknek számító, a valóságban azonban a kormány erő szak szervei vei gyakorta nyíltan összejátszó szélsőjobboldali terrorcsoportok gyűrűjében -, hanem azt is megérti, hogy a szárszói konferencia e vérzivatar rövid ideig tartó szélárnyékában ülésezett, olyan időpontban, amikor a magyar hintapolitika angolbarát szárnya volt éppen lengésben, s a kormány szalonképességéhez, a Nyugat felé nyitás érdekében hozzátartozott egynémely polgári demokratikus álca, a fasizmus véreb-harapásainak elkendőzése a „szabadon tevékenykedő ellenzék” íügeMevelével: például Szárszóval, s a szemethunyással a szárszói tanácskozás jegyzőkönyvének kiadása fölött. Am ha látja már, hogy a konferencia olyan köpök gyűrűjében tanácskozott, akiket rövid pórázra fogtak, s legalább a félszemüket becsukni parancsolták, egyre kevésbé szabadulhat attól a nyugtalanító benyomástól, amelyet a vitázók rá gyakorolnak. Hiszen tény, hogy az írók, nevezetesen a népi írók mellett későbbi történelmünk számos vezető személyisége is ott volt Erdei Ferenctől Dobi Istvánon át Ravasz Jánosig, (a későbbi MADISZ első országos vezetőségének tagjáig), mégis éppen talán Ravasz János fölszólalásának kivételével szinte egyetlen mondat erejéig sem őriznek a jegyzőkönyvlapok semmit az egybegyűltek rövid távú realitásérzőkeléséből. Ravasz is oly általánosságban fogalmazott, hogy könnyen lehetséges, mégsem kivétel ő sem. Ezt mondta: „Hogy ki, hogyan foglal állást, az úgyis csak a most következő időben fog eldőlni. Ez az idő tudniillik kétségkívül a szenvedések és a tettek kora lesz” Ehhez fűzte hozzá a saját rétegéndk szánt kritikával elegy biztatást: „Az értelmiség, ha az is akar maradni, legyen fogékony új irányban is: hogy tudniillik a történelmet nemcsak írni és olvasni, hanem csinálni is kell.” Igen elgondolkodtató, hogy az egész konferencia távolralátónak tűnik, az a bizonyos „most következő idő” mindenkinél a háború utánnal kezdődik. Sehol egyetlen utalás: sem a sajátos szélárnyékra - amelynek tanácskozásuk viszonylag legális körülményeit köszönhették -, sem gyors elmúlására. Arra végképp nem, hogy - mielőtt a tengelyhatalmak végleg összeomlanának - még ki kell bírni a hazának az ostor vastagabbik végét: a német megszállást, az amerikai bombázást, Szálasit, végül magát a háborút, tankcsordáival hajlékainkra taposva. Továbbá azt, hogy a magyar zsidóság jelentős részét, a konferenciázók szóhasználatával: „egyik belső kisebbségünket” nemcsak állampolgári jogaitól fosztják meg, hanem fizikailag is megsemmisítik. Vajon elég-e ennyi minden érzékeltetésére egyetlen mondat, mely szerint „ez az idő kétségkívül a szenvedések és a tettek kora lesz”, egy háromnapos tanácskozás gyorsírással jegyzett anyagában, ami könyvvé nyomtatva több mint kétszáz lap?! 36