Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Fried István: Babits Mihály mesejátéka
ség határairól akart szólni, ezért teremtett meg egy képzeletbeli világot, ezért utalta át a cselekményt, a „dalos leikébe”. A költészet a színtere, a tárgya és végcélja a mesejátéknak; 'Babits jegyzete szerint a dalos lelkében, a 'költészet síkján érvényes csupán az, ami elhangzik. Akár látomásnak felfoghatnék ezt a mesejátékot, akár kulcsmondatként is értelmezhetjük a már idézett fél sort: „Az álom. az élet”. Viszont a látomás, a mese „irrealitása” nem egyszerűen emelkedettebb hangvételt követel meg, hanem a valóság fölöttit nyelvileg, a fordulatok, a rímek, s stíluseszközök „síkián” érzékeltető előadásmódot. Sőtér István arról szólt, hogy Babits e művében „a leghétköznapibb metaforákat keltette új életre”, majd alább a mű „formájának zeneiségé”-t emelte ki (Magyar Csillag 1942. 7. sz. 105-106.). Példájával világítjuk meg, mire gondolunk. „Egyedül vagyunk már az egész világon. Nem vagy te királylány: ma velem vagy pásztor. Nézd: a juhaimat terelem mint máskor de a magam nyáját; ,áf a legszebb bárány a tied lesz egy szép mosoly édes árán ...” A királylányt gyógyítgatja dalával a pásztor. A szín előbb elsötétül, majd kivilágosodik, a trónterem kitágul, a napfelkelte hatására eltűnik a trón. Jelképpel indul ez a jelenet: a költő dalainak röptét nem követheti, nem tudja követni más, csak a királylány. Ebben a merész repülésben, a költészet falak közé nem szorítható mezején vannak egyedül, ők ketten. Itt megszűnnék a címök és a rangok, pásztorok valamennyien. Ez a jelkép egyszerűsödik a továbbiakban, tér vrsza - látszólag - a köznapiba. A pásztor juhait tereli, de a maga nyáját, amelyből a királynő édes mosolya megszerezheti a legszebbet. Ebben a költőiségben és ebben a köznapit és jeliképest egyaránt hordozó dikcióban tartja ezután Babits Mihály az egész jelenetet, mindaddig, amíg hirtelen vágással - épp a jelenet dramaturgiai csúcspontján - új motívumot, új jelképet írja körül, hasonló módszerrel, köznapit és jelképest vegyítve. Nem kevésbé tanulságos a befejező jelenet néhány mozzanatának bemutatása sem. A készülődő vihar képei keretezik az immár sebesen előrehaladó cselekményt, amely a mondái elemmel (ti. a visszhang keletkezésének magyarázatával), a Garayra visszautaló eseménnyel fejezi be a színdarabot, és egyben közelíti a tragikus forma felé. A mindennapi elemek itt is nagy szerephez jutnak. Részben Babits színpadi utasításai révén: az ifjú király „eloldja a csónakot”, „a kertet fáklyákkal járják át”, és így tovább. Az öreg király apai érzelmei is a realitás körében maradnak. Viszont a költészet, a költő vívódó érzései szól(nak) az ifjú király szavaiból. Feltűnő - ismét! hogy bár az ifjú király feleségével együtt száll a viharzó Balatonon a csónakba, csak az ifjú király szavát halljuk, és elsősorban és mindenekfölött a költő gondjai zendülnek fel. „Vigy Balaton habja a halál hegyére! Oda szállunk, édes - nem féltelek immár - Hogy velem a hegynek kútjaiból innál. Nem akarlak többé kímélni gyötörve, Keltettem: eloltom a szomjad örökre . ..” 3
