Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Husz Mária: Pálinkás György: Rendezzünk suttogó partit
Pálinkás György: Rendezzünk sugdosó partit Nehéz szeretni Pálinkás György verseit. Nem kímélnek bennünket, nem adják könynyen magukat. Ha azonban „benne vagyunk a buliban”, és a hagyományos költői szerep hiábavaló számonkérése helyett részt veszünk a fiktív sugdosó partin, magával ragad e poézis szókimondása, közérzetet diagnosztizáló ereje. Pálinkás György a hetvenes években kialakult új költői magatartás és líratípus sajátos képviselője. (Ennek egyik nagy visszhangot keltett, jellemző dokumentuma volt a Fél korsó hiány című antológia, amelyben Pálinkás György olyan versekkel szerepelt, mely dk mostani első önálló kötetében is olvashatók.) Jellemző erre a költőmodellre egyrészt a lírai én megszokott, lényegkonstruáló váteszi szerepéről való lemondás, a költői szubjektum összetettebb, kritikusabb felfogása, amely a költészet megváltozott funkcióira reagálva a szemlélődést, az életérzést, a reflexiót emeli formává. Másrészt a költői nyelv kritikájával a kifejezés lehetőségeit és korlátáit kutatja, egészen a jelentés és a kifejezésforma azonosításáig jutva. Generációs vonatkozásoktól sem független ez a modellváltás. A mai harmincévesek a konszolidáció, az alkalmazkodás légkörébe nőttek bele. Az elődök által nehezen kiharcolt kompromisszumok azonban ritkán elégítik ki a mást-nem-tapasztaltak gondolati és érzelmi törekvéseit. Ezek a költők a mai élet szétesettségéről, érték-, eszme- és érzelemhiányos voltáról szóló panaszaikat, ítéleteiket nem kinyilatkoztatják, nem is szembesítik a társadalmi gyakorlat kontrolljával. Inkább belátttatják mindezt bizonytalan, lényeghiányos, önmagán túli jelentéseket nélkülöző életérzésük lenyomataival. Pálinkás György verseit olvasva először az az érzésünk, hogy becsap bennünket. Pszeudo-verseket ír. A szemlélődésből eredő, heterogén elemekből szervezett versek látszólag a köznapi gondolkodás struktúráladanságát követik. Csevegő, töredékes párbeszédeket folytat a költő, kificamítja a sorokat, megtépi a mondatokat, de ügyel arra, hogy mégis versként jelenjenek meg asszociációkeltő szintagmahalmazai. Oly szabadon és avatottan rendelkezik a nyelv lehetőségeivel, hogy a leosupaszítást, sőt az elhallgatást is formaalkotóvá, tartalom-közvetítővé emeli. Ám minduntalan átkötés, ritmus, rím, zene fanyar ízei zavarják meg az állítmányt, vagy felesleges tárgyat, határozót elhagyó mondatfoszlányokat. A lazán összefüggő epikus töredékek között aztán egy-egy kulcsszó, kulcsgondolat koppan, amely kiböki, vagy elmakogja a lényeget, hogy újra nekiiramodjék a csevegő versbeszéd egy távolabbi, vagy közelebbi kommunikációs szinten. De ekkor már a szívszorító, vagy visszahőköltető tartalomgondolat aurájában pörögnek tovább a lényegtelenebb sorok. Az emelkedettebb stíl biztosítása, s egyidejű kigúnyolása érdekében egy sajátos belső emigráció Mikes Kelemenjeként időnként megszólítja fiktív beszélgetőpartnerét a távolságtartó „Asszonyom” titulussal. Tartalmas emberi üzenetek helyett egy üres klisé működik csupán. A legbensőbb érzelmek önfelszámoló mechanizmusaikban, pararomantika, paraérzések formájában jelennek meg. E fölényes gúny, a groteszk védekező reflexe leplezi az értékes, tartalmas kap csodátok utáni sajgó vágyat. Ilyenfajta ellentétek pólusai feszítik ezt a költészetet izgalmassá. Hol fásult, vagy fájdalmas fintorba, hol sztoikus, lakonikus spleenbe burkolózva szólnak a beletörődés elégiái. Mégis felérnek egy tiltakozással. A versszervező erővé emelt életérzést nehéz analizálni. Egy tökéletesebb élet meghatározatlan állításából, hiányérzetből, akadályoztatásból, és mindezek flegmatikus tagadásából áll. A költő és a világ közti viszony nem egyenrangú, a környezet meghatározza a személyiség viselkedési lehetőségeit, nem tesz lehetővé mást. Ennek belátása okozza, hogy Pálinkás cinikusan kezeli a felmutatott valóságszegmenteket, viselkedési sztereotipiákat. S e fölényességet színlelő cinizmus következménye, hogy környezetének fecsegő-mellébeszélő stílusában ejt szót megrázó dolgokról is. Lemond az