Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Lukács László: A tisztes ipar emlékei
ban, lakóházaik viszont sok esetben a Belvárosban épültek. A Belváros egyik legszebb polgárháza a Liszt Ferenc utca és a Lépcső utca sarkán álló manzárdtetős épület, a szomszéd házakkal együtt a 18. században Sdhlosser Ádám tobakmester tulajdonában volt, akit 1731-ben Székesfehérvár főbírájává is megválasztottak. Az 1784. évi mesterösszeírásból tudjuk, hogy ebben a korban 519 mester 64 különféle ipart űzött Fehérváron. Ez az összeírás 23 tobaikot tart számon. 1868-ban - a céhek feloszlatása előtt 4 évvel - még 60 tobakmester 15 segéddel és 6 tanonccal dolgozott a városban. Századunkra az egykori virágzó bőrfeldolgozó kisipar szinte teljesen átadta helyét a Weiss és Túli, valamint a Kovács Bőrgyárnak. A kikészített bőrből a csizmadiák és a cipészek gyártották a lábbelit. A török alól felszabadult Székesfehérvár csizmadiamesterei a győri csizmadiacéh szabályait vették át 1692-ben. Második szabályzatukat III. Károly hagyta jóvá 1738-ban. A csizmadialegények ifjúoéhétől két szabályzat is ránk maradt; a régibb, kézzel írott 1803-ból, az újabb, nyomtatott 1839-ből való. A csizmadialegények ónkannája 1777-ből, zöldmázas korsójuk 1833-ból maradt ránk. Utóbbi domborműves díszítése különösen figyelmre méltó. Közepén címerszerűen egy kétfejű sast csizmadiaszerszámok és csizmák fognak közre. Két oldalán egy-egy munfcajelenet látható. A műhelyben a mester fogadja munka közben a megrendelőt, aki pipázva ül, és a felirat szerint így szól: „Szabjon az úr frissen.” „Uram, tessék várakozni!” - feleli az ugyancsak pipázó mester. A céhkorsó másik oldalán két legény dolgozik a csizmadiaasztalnál, egyik csizmát sarkal, a másik csizmaszárat varr. „Pajtás, meg lesz e déré (délre)” - kérdezi egyik a másikat. 1722-ben a fehérvári csizmadiamesterek 22-en voltak, 1784-re számuk 74-re emelkedett. A 19. század első felében a székesfehérvári csizmadiacéhet a Dunántúl legnépesebb társulataként tartották számon. 1838-ban, Harsányi István főcéhmester idejében 130 mesterről, 1855-ben 200 mesterről, 148 segédről és 75 tanoncról tudunk. 1868-ban 208 mester, 50 segéd és 40 inas dolgozott Fehérváron. Műhelyeik főként a Palotavárosban és a Tóvárosban voltak (.Csizmadianegyed). A múlt század végén kiadott „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben” című könyvben Wekerle Sándor Fejér megye iparának bemutatásakor így emlékezett meg a fehérvári csizmadiákról: „A helyi szükséglet nagysága szerint némely iparág nagyobb virágzást mutat ugyan: így Székes-Fejérváron a készletre is dolgozó csizmadiák országos vásárok és hetivásárok alkalmával sátraikból egész táborsort ütnek, melyet a csizmákat patkoló lakatosok sátrai zárnak be; de ha csak a hadsereg részére egyes kisiparosok által készített lábbeliket nem vesszük számba, ez az ipar sem tud úgy, mint általában a többi ipar, a vidék szükségletein túl terjeszkedni.” A székesfehérvári szűcsök is III. Károlyról nyerték céhszabályaikat 1732-ben. Az 1784. évi mesterösszeírásban 39 szűcsöt találunk. i85 5^ben 69 mester, 1868-ban 53 mester dolgozott a városban. A mesterek számát tekintve a 18-19. században Fehérvár előkelő helyet foglalt el a szűcsiparban. Ezt az is jelzi, hogy a mesterség nagy alföldi központjaiból (Jászberény, Cegléd, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Szeged) gyakran jöttek a fehérvári mesterekhez vándorló szűcslegények. A csapók a gyapjú tisztításával, finomabb feldolgozására történő előkészítésével foglalkozó mesteremberek voltak. A csapás szó eredeti jelentése: fonás előtti gyapjútisztítás. Kifeszített húrt vagy madzagot csaptak a tisztítandó gyapjúhal-5 65
