Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Gunda Béla: A Puszták népe és a néprajz

Czabuk Pál nyilvánvalóan a lógó kampós vízhordórúddal a vállán cipelte a kannákat. Ilyen rudakat a Dunántúlról s az Alföld északi részéről ismerünk s használatuk a keleti szlávoknál sem ismeretlen. A Mezőföld cselédeinél vácska a neve. Ott lógott a konyhaajtó félfájára akasztva s gyakran verekedtek is az aszszonyok vele. De a vácska történetével most nem foglalkozom, sem a csalamádés lazsnakkal, amely durva batyúzó lepedő.

MEGY A JUHÁSZ A SZÁMÁRON. De hogyan? Az alföldi pásztorok - eddigi néprajzi megfigyeléseink szerint - keresztben ülik meg a szamarat s így a lábuk a földig ér. Illyés egyik költőelődje ezt jól megfigyelte. Illyés juhászszámadója azonban „a kövér csacsi hátára is oldalülésben telepedett, jobb kezével az állat fejére könyökölve, akár egy karosszékben” (36. 1.). A Balkánon, a görög szigetvilágot is ideértve szintén gyakran látjuk, hogy a férfiak a szamarat oldalt ülve nyergelik meg. A román, a bolgár, a szerb, a görög nők is oldalt ülve nyergelik a lovat, öszvért, szamarat.53 Ez az ülési mód a nőknél összefügg a szoknyaviselettel, de a férfiaknál nem lehet a viselettel magyarázni. Ha nyereg nélkül keresztben üli meg a szamarat a férfi, az Alföldön is és a bolgároknál is az állat hátának a hátsó részére telepszik, mert ott az állat erősebb és csendesebben halad.54 Nálunk a juhász a szamár fara hegyin ül (Mezőtúr).55 A Kiskunságban a juhász a szamár farára pattan s csak vánkosszerű nyerge van.56 Birkabőrből, szamárcsi'kóbőrbőr készült szamárüllést használ s felszálláskor a botjára támaszkodva veti fel magát a csacsira.57 A keresztben való ülést több múlt századi képes ábrázolás (pl. Valerio Th. metszete, 1855) mellett jól jellemzi Ecsedi I. egyik hortobágyi felvétele.58

Ilyen - eddig alig megfigyelt - jelenségekből is fontos néprajzi tanulságok adódnak. Illyés közlése nyomán feltételezhető, hogy a szamár oldalülésben való meghátalása, ez a mediterrán szokás nálunk is jobban el volt terjedve - legalábbis a Dunántúlon.

LÓSZÖRMUNKA. A pusztai művészkedés során említi Illyés, hogy az „ikei kanász háromévi babrálással fehér és fekete lószőrből gyönyörű, vastag, majdnem egy méter hosszú óraláncot font és erőnek erejével a királynak akarta felajánlani. Csak az utánjárás, a kísérőlevél megíratása öt forintjába került” (144-145. 1.). Illyés egy nagymúltú népi művészkedésre hívja fel a figyelmet, amelynek csak néhány nyoma van a Dunántúlon. Elég hiányosak az alföldi közlések is.59 Bálint S. idéz Tömörkény István egyik írásából, amely szerint a szegedi diákok is fontak lószőrből gyűrűt, láncot.60 A lószőrmunkának (lánc, gyűrű, függő, tűtartó) már népművésze is van.61 Viski K. sejteti, hogy a lószőrből font nyakláncok népünk körében már a honfoglalás előtt ismertek lehettek. Mindenképpen ősi európaiázsiai művészkedésről (Olaszország, Görögország, Turkesztán, India) tanúskodik a lószőrmunka, amelynek részleteit, elterjedését kevésbé ismerjük. A lószőrből font ékszerbe apró gyöngyöket is befűztek. Ilyen gyűrűket az I. világháború idején a hazánkba került orosz hadifoglyok készítettek.62 Alkalmam volt 1982 áprilisában megnézni a bécsi Museum für Volkskunde időszaki kiállítását. Az ott kiállított, lószőrből font gyöngyös gyűrűket szintén orosz hadifoglyok munkájának tulajdonították. Nyilvánvaló, hogy a hadifoglyok készítményeikkel csak hozzájárultak egy ősi művészked isi ág továbbéléséhez, új ékszervariánsok készítéséhez.